Szeretlek, Zenta!

„A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is” – írta egykor Márai Sándor, hozzáfűzve, a haza végzet, nem fontos, szeretjük-e, vagy sem, hiszen egyek vagyunk vele.

Egyek vagyunk mi, a Szeretlek, Zenta! csapatának tagjai is városunkkal, Zentával. Annak tekintetében ugyan vannak közöttünk különbségek, hogy ki mióta éli az életét ezen a messze földön híres Tisza-parti településen, annak tekintetében azonban aligha fedezhető fel számottevő eltérés közöttünk, hogy valamennyien szeretjük városunkat, és itt érezzük magunkat igazán otthon. Ezen pedig az sem változtat, hogy tisztában vagyunk azzal, manapság ez nem számít igazán menő dolognak. Sőt!

Éppen ezért úgy véljük, amikor időről időre városunk múltjának dicsőséges pillanatait elevenítjük fel, némi bizonytalansággal kutatva jelenének örömteli momentumait, azokat az értékeket, amelyek a várost otthonná teszik számunkra, nem feledkezhetünk meg a jövőjéről sem, amelynek kilátástalansága vagy reményteljessége rajtunk (is) múlik.

S talán emiatt nem tekinthető mellékesnek az sem, hogy mi, ma élő zentaiak, fiatalok és kevésbé fiatalok, fel tudjuk-e ismerni, hogy mindazt, amit elődeinktől kaptunk, beleértve nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségünket is, miként tudjuk megőrizni és továbbadni utódainknak. Meggyőződésünk, hogy mindehhez egyebek mellett az is kell, hogy mi magunk is értékként tekintsünk rá, és megpróbáljuk úgy látni és láttatni, ahogyan azok látják, akik más aspektusból, a kívülállóként tekintenek rá.

Néhány banálisnak tűnő példával élve: a városházára ne úgy tekintsünk, mint a frusztráló ügyintézés meg a hatalmat gyakorlók kissé talán elidegenedettnek tűnő fellegvárára, hanem úgy, mint a városképet meghatározó és a főteret esténként különleges fényeivel beragyogó csodálatos épületre, amely magában őrzi történelmünket; a szökőkútra ne úgy nézzünk, mint valami idegesítő vízcsobogásra, amely akadályként jelenik meg előttünk a parkon való gyors és célirányos áthaladáskor, hanem úgy, mint egy gyermekzsivajtól hangos, élő közösségi térre, amely mindig képes erőt adni és energiával feltölteni bennünket a mindennapok kihívásaival való eredményes szembenézés érdekében; a Tisza-parti sétányra pedig ne úgy gondoljunk, mint egy végeláthatatlan útra, amelyet nap mint nap kénytelenek vagyunk megtenni, ha el akarunk jutni a város központjába, hanem inkább úgy, mint a mindenkor megnyugvást adó és gondolatainkat a legnehezebb pillanatokban is tisztára mosó, varázslatos helyszínére városunknak.

Mi, a Szeretlek, Zenta! csapatának tagjai azt szeretnénk, ha a mindennapok nehézségei ellenére is megtanulnánk értékelni azokat az örömteli pillanatokat, amelyek jelen vannak az életünkben, és ha megtanulnánk nagyobb figyelmet szentelni azoknak a dolgoknak, amelyek mindennapjainkat hivatottak szebbé és tartalmasabbá tenni. Ezáltal talán az is elérhetővé válna, hogy valamennyien büszkék tudjunk lenni az épületeinkre, az intézményeinkre, a kultúránkra, a hagyományainkra és a mindezekből fakadó zentaiságunkra, de nemcsak a felszínen, a külsőségek szintjén, hanem legbelül is, mert – Márai után szabadon – a város, ahogyan a haza is, mi magunk vagyunk, testi és lelki mivoltunkban, és életünk városunk életének egy pillanata is egyben.