Mindenki keresi azt a helyet, ahová vágyik, pedig azt kellene megtalálnunk, ahonnan nem akarunk elmenni. A „mindenki” közé tartoztam sokáig én is. Most már elmondhatom, hogy bejártam a világot, de valahogy mégis mindig vissza akartam jönni Zentára.
Itt születtem, és most itt élek egy aranyos kis albérletben a Homokon, a párommal. Reggelente egy óriási adag kávé társaságában az erkélyen ülve mindig eltűnődöm azon, hogy milyen szép helyen lakom. Az alattunk lévő szomszéd már kora reggel megsétáltatja a kutyáját, én meg onnan tudom, hogy máris lejárt-e a reggeli kávéra szánt időm, hogy visszaért-e a sétáltatásból, vagy sem. Ilyenkor magamra kapok valami egyszerű ruhát, és irány a piac. A kedvenc kofám általában már mosolyogva vár, és értesít róla, hogy van jégsaláta, ne aggódjak. Imádom azt a reggeli pezsgést, amely az idősekben is megtalálható. Fiatalként egy ilyen nyüzsgő városban lakni egyszerűen remek. És bár szeretek bejönni a központba, a lakástól is minden szinte karnyújtásnyira van: a pék, a bolt, a kávézó, a szórakozóhely. Vidékiként csaknem öt éve élek Zentán, annak is talán a legszebb részén, a Homokon. Imádom a csodás épületeket, a kávézók teraszait és a szépen rendben tartott parkot is a lassan teljesen felújított városházával szemben. Zenta fogta meg a kezem, amikor tizenöt évesen az otthon kényelméből a kollégiumba költöztem. Itt tanultam meg deriválni, valamint azt is, hogy anyu nem lesz mindig ott velem, hogy a fenekem alá rakjon mindent – sajnos.
Na de hol is tartottam? A piacnál. Ott, ahol még egy kicsit szoktam csorgatni a nyálam a sokféle áru láttán, majd elindulok hazafelé. Nagyon sok minden szokott útközben eszembe jutni, ami miatt imádok itt élni. A Tisza-parti séták igazi ihletdoppingok. Arról, hogy milyen gondolatok cikáznak ilyenkor a fejemben, talán majd később…