Irodalmi berkekben azt mondják, a posztmodern vagy éppen már az az utáni érában tartunk. A politikai elemzők úgy vélekednek, a XXI. század második évtizedétől kezdve a posztigazság korszakába léptünk. Zentán nincsenek ilyen hangzatos, tudományos kifejezések, és ez cseppet sem baj. A Tisza bölcsőjéből előbújó város az én hazám. Itt láttam meg a napvilágot, itt tanultam meg írni s olvasni, itt éltem át első szerelmes pillanataim. A sors furcsa és szerencsés fintora jóvoltából az egyetemi évek után visszatérhettem az én saját, röghöz kötött lokális anyaországomhoz. Mert ez a város számomra nemcsak egy a sok közül, nemcsak egy utakkal, háztömbökkel és lakóépületekkel teletűzdelt helység, hanem az emberek, az események, a nyárutón megtett késő esti séták, a susogó avar a gesztenyefasor mentén, a kultúra, a sport és a szórakozás színtere. Számomra Zentán a legszebbek a csendes téli éjszakák, és nekem ebben a városban tetszik leginkább a hó pattogása a bakancsom alatt. A Tisza és a Fő tér csodás turisztikai attrakciók, de a település szíve a részletekben rejlik: a híd lábára festett graffitikben, a népkerti kútnál beszélgető idős emberek lelkében és a tornaórán örömmámorban futkosó gyermekek sáros pólójában. Hogy mindezek után a posztmodern vagy éppen a posztigazságok korában tartunk-e, számomra teljesen lényegtelen, mert bár Zentán nincsenek ilyen hangzatos, tudományos kifejezések, a Tisza bölcsőjéből kilépve mi, zentaiak ennél sokkal többet tudunk az életről.