A város, ahol születtem, ahol a gyermekkoromat és a felnőttkorom jelentős részét töltöttem, fontos eleme nemcsak a mindennapjaimnak, hanem bizonyos szempontból a személyiségemnek is, hiszen jórészt a gyökereimnek, az itt szerzett élményeimnek és tapasztalataimnak köszönhetően váltam azzá az emberré, aki ma vagyok, és aki ma is Zentán érzi magát igazán jól, mert itt van igazán otthon.
Ma is szívesen emlékszem vissza gyermekkorom önfeledt pillanataira. Arra, mennyit kiütőcskéztünk meg árokmacskáztunk az utcabeli gyerekekkel; az óvodai és az iskolai élményekre; a csodálatos népkerti teniszpályán szerzett jó és rossz tapasztalatokra; az első sikerekre és kudarcokra; a kisebb-nagyobb csínytevésekre; az első szerelmekre és csalódásokra; a gimnazista évek hullámvasútszerű önkeresésére és az első valódi szárnypróbálgatásokra; arra, hogy egyetemistaként milyen nehezemre esett felszállni a vasárnap esti vagy a hétfő hajnali újvidéki buszra, és arra, hogy mennyire vártam a péntekeket, amikor végre hazatérhettem, és a saját otthonomban, a saját párnámon hajthattam álomra a fejem.
A városhoz való ragaszkodásom a későbbiekben sem csökkent. Egyebek mellett ez az oka annak, hogy bár számtalanszor lett volna lehetőségem arra, hogy elmenjek, mégis mindig maradtam. Egyszerűen azért, mert maradni akartam. Mostanában egyre gyakrabban kérdezik tőlem: „Hogyhogy te még otthon vagy?” Bevallom, olykor kissé zavarba ejt a kérdés, mégsem kérem ki magamnak szinte soha. Azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem nagyon tudunk érdemi magyarázatként szolgáló választ adni rá mi, akik itthon maradtunk, azoknak, akik elmentek innen. Nem azért, mert esetleg bármiféle szakadék tátongana közöttünk, hanem csupán azért, mert bizonyos dolgokról mást gondolunk, bizonyos dolgokat másként látunk, másként élünk meg. A legtöbb kérdésben azonban mégiscsak egyetértünk, hiszen sok minden köt össze bennünket, a gyökereink, a nyelvünk, a kultúránk és a mindezekből fakadó zentaiságunk is.
Emlékszem, még valamikor az általános iskola alsó osztályában egyszer azt a feladatot kaptuk a tanító néninktől, írjunk fogalmazást arról, mi lenne, ha lenne egy varázspálcánk. Nem tudom már, akkoriban mi mindenen szerettem volna változtatni, de azt igen, hogy ha ma hasonló feladatot kapnék, mindenképpen kiemelt szerep jutna benne annak a hitvallásunkban is megfogalmazott kívánságomnak, hogy tanuljuk meg a nehézségek ellenére is értékelni az örömteli pillanatokat, és tanuljunk meg nagyobb figyelmet szentelni azoknak a dolgoknak, amelyek mindennapjainkat szebbé és tartalmasabbá tudják, vagy legalábbis tudnák tenni.
Félreértés ne essék, egyáltalán gondolom azt, hogy a város, amelyben élek, tökéletes. Még csak azt sem, hogy hibátlan. Nem az. Ahogyan nem vagyunk azok mi magunk sem. Csupán azt mondom, hogy szeretem. A hibáival és a tökéletlenségeivel együtt is. És abban bízom, hogy sokan éreznek ugyanígy, akár itthon, akár sok száz vagy sok ezer kilométerre innen, mert úgy gondolom, hogy mi, zentaiak mindig is büszkék leszünk a zentaiságunkra, éljük azt meg akár itt, a Tisza partján, akár a világ bármely egyéb szegletében.