„Meg akarom bolygatni a nézők világát”

Az óbecsei születésű Nešić Máté a kezdetektől a Zentai Magyar Kamaraszínház színésze. Legutóbb Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámájában aratott nagy sikert nemcsak a közönség, de a kritikusok körében is: a szerepért Pataki-gyűrű díjra jelölték. Mátéval a színészetről, a társulatról és A nagybőgőről beszélgettünk.

– Mindig színész szerettél volna lenni?

– Kiskoromban döntöttem el, hogy színész szeretnék lenni, amikor elromlott a tévénk. Huzamosabb ideig nem működött, én pedig kint játszottam az udvaron, és közben azon agyaltam, hogy milyen érdekes lehet színésznek lenni. Akkor még úgy gondoltam, hogy színész vagy rendező lesz belőlem. Előtte, mint minden gyereknek, nekem is nagyon sokféle foglalkozás megfordult a fejemben a pilótától kezdve az ügyvédig. De gyerekkorom óta volt egy ilyen álmom, hogy színész leszek. Harmadikos általános iskolás voltam, amikor fogalmazást kellett írni arról, hogy mi szeretnék lenni, amikor felnövök. Én akkor megírtam, hogy színész vagy rendező, aztán ötödikes koromban Benák Erzsébet magyartanárnő, az amatőr színjátszócsoport vezetője keze alatt tettem meg az első lépéseket. Tudatosan készültem erre a pályára, bár közben persze voltak elbizonytalanodások. Amikor gyerek az ember, akkor álmodozik, Hollywoodba készül, szóval nagyon magasra rakja a lécet. De a középiskola után felvételiztem Újvidékre, és fölvettek.

– Óbecseiként hogy kerültél Zentára?

– Amikor 2009-ben befejeztük az egyetemet, akkor itt nem volt állandó társulat. Beszélgettünk róla, hogy hova kéne menni, mert a színházakban nem volt hely. Úgyhogy megkerestük a vezetőséget azzal, hogy van itt kilenc színész, lehetne-e, hogy a zentai színházban munkát kapjunk. Az akkori végzős osztály együtt költözött Zentára. Nagyon régóta ismerem őket, mivel a többségükkel osztálytársak voltunk. Azt hiszem, így öt év után most már egyre jobban küzdünk. Ez technikai okok miatt történik, folyamatos a technikushiány, és ez nagyon rányomja a bélyegét a munkára és a hangulatra. De emberileg és szakmailag elég jól tudunk együttműködni. Hosszú ideje ismerjük egymást, de ennek megvan a hátulütője is: mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozunk, ismerjük egymás gesztusait. Ezért örültem, amikor Szilágyi Áron és Verebes Judit személyében két új tagunk lett. Az is nagyon jó, amikor visszahívják egy tanárunkat dolgozni, Balázs Áront például.

– Mitől jó egy társulat?

– Szerintem akkor jó, ha egy társulat színészileg megteszi, amit meg tud tenni. Ha ezt a körülményekhez képest maximálisan megteszi, ha tudnak együtt dolgozni a színpadon. De egy társulat önmagában nem biztos, hogy elég, ott kell, hogy legyen mögötte a megfelelő háttér.

– A nagybőgő című előadásban elhangozott, hogy mindenféle hangszer nélkül létezhet zenekar, de nagybőgő nélkül nem. Mi az, ami nélkül nincs színház?

– Színészek nélkül nem létezhet a színház, ez a legalapvetőbb dolog. Hiszen bárhol lehet színházat csinálni, szokták is ezt viccből mondani, hogy a színházhoz nem kell semmi, csak három szék meg a nézők. Ami végül is igaz, de szerintem a színház alappillére a színész. Minden más kihagyható, de ezek is nagyon fontosak, mert segítik a színészt: a hang, a fény, a technikai háttér. Tehát a háttérmunkások szerepe is ugyanolyan fontos, de a színész az, aki nélkül nincs előadás. A néző nem biztos, hogy érzékeli a háttérmunkások szerepét, mert természetesnek veszi, hogy ott van egy díszlet, a fények vagy a kosztüm, de ezek mögött emberek hosszú munkája áll.

– Hogy találtál rá Süskind monodrámájára?

– Úgy két évvel ezelőtt Wischer Johann igazgató úr ötlete volt, hogy jó lenne, ha készítenénk monodrámákat. Akkor kezdtünk el keresgélni, én meg is csúsztam egy kicsit időben. Az az igazság, hogy kezdetben nagyon nem szerettem volna monodrámát készíteni, mert úgy éreztem, azt csak akkor lehet, ha az ember közölni akar valamit, ha személyes mondanivalója van. Aztán keresgéltem, olvasgattam a szövegeket. Olyat kerestem, ami az első két-három oldal után elkezd érdekelni, aminél úgy érzem, hogy menni tudok vele. Ha nem fog meg az elején, akkor elveszítem a türelmemet, és akkor keresek mást. Így akadtam A nagybőgőre.

– Hogy építetted föl az előadást?

– Előző nyáron volt egy munkabemutatóm, amit csak a kollégák néztek meg. Akkor még nem ebben a mostani állapotában volt az előadás. Nem találtam még a nagybőgős hangját. Volt még egy hetem az Autótolvajok bemutatója után, ez egy nagyon ijesztő periódus volt. Hiába tudtam a helyzeteket meg a szöveget, nem tudtam, mi fog történni. Az az érdekes, hogy miután ráéreztem egyetlen egy mondatra, egy hangsúlyra, színészileg hirtelen megértettem valamit a nagybőgős lényegéből. Innentől nagyon könnyűnek tűnt a dolog. A keresgélés volt a nehéz, megtalálni a kulcsokat a szerephez.

– Mit jelent számodra a színház, a színművészet, a színházcsinálás?

– Ez nagyon ingadozó. Néha sok a kétség, és nagyon nehéz, ugyanolyan fárasztó, mint bármelyik másik munkahely. Azt jelenti a számomra, hogy nyújtok valamit kifelé, hogy közvetítek valamilyen belső megnyilvánulásokat, gondolatokat. Meg akarom bolygatni a nézők világát. Legalábbis jó esetben, amikor jól érzem magam az adott szerepkörben, és engem is foglalkoztat a dolog.

– Milyen szerepekben érzed jól magad?

– Azokat a szerepeket szeretem, amelyeket a magaménak érzek: mintha az eljátszott szerep tényleg én volnék. Persze a színész mindig arra törekszik, hogy átadja magát a szerepének. Szerintem ez ritkán jön össze százszázalékosan, attól függetlenül, hogy a nézők élvezik az előadást, és elhiszik az adott szerepet. A színész ezt belülről érzi. Nincs egy konkrét szerepkör, amiben jól érzem magam, az számít, hogy sikerüljön megszólítani a nézőt. Egyetemista koromban volt egy szerepem, a Lila ákácból a Pali. Azért szerettem, mert úgy éreztem, hogy megtaláltam valamit magamban. Szerintem a színész ilyenkor egy kicsit magát is meglepi. A nagybőgőben is sokszor azt éreztem, hogy ezt a szöveget nem a nagybőgős mondja, hanem én mondom. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha én lennék ő.

– Amikor nem a színházzal foglalkozol, mit csinálsz?

– Régen sakkoztam, most sportolok. A BeeHome Közösségi Házban gyerekekkel foglalkozunk, versmondásra készítjük föl őket. Topolyán a Mosolycsalóknál rendezek egy előadást általános iskolás gyerekeknek Sinkovits Edit kérésére. Döme László Kontakt című előadásáról van szó, ami egy telefonfüggő kislányról szól. A telefon körül forog az egész élete. Ez egy reflexió a mai társadalmunkra. Azért választottam ezt a témát, mert szerintem érdekes dolgokat feszeget és boncolgat.

Gruik Zsuzsa

(Tarka Világ, 2018. november 15.)

(Fotók: Gergely József és Zentai Magyar Kamaraszínház)