A diótörés rituáléja

Éppen húsz éve költöztünk Kevibe, ahol jelenleg is élünk. Addig Búránysoron laktunk, a főúttól távol, egy régi, sárból épített házban, amelynek udvarában egy terebélyes diófa állt. Szerettem azt a fát. Ma már csupán a törzsének a csonkja őrzi az emlékét. Meg persze én.

Az új otthonunk kertjének a hátsó részében megannyi almafa sorjázott. Az a zöld fajta. Emlékszem, gyermekként a tatámmal mindig együtt ettük az almát. Megosztoztunk rajta. Elképesztően finom volt. Köztünk legyen szólva, eléggé válogatós voltam kiskoromban, a tatám azonban mit sem törődve ezzel, sorra hámozta nekem az almákat. Előhúzta a régi, kissé viseltes, ám mindig pengeéles bicskáját, kinyitotta, majd gyakorlott mozdulatokkal megszabadította az almákat a héjuktól, és vékonyka szeletekre vágta őket. Sokszor kértem tőle, hogy tanítson meg engem is erre a mozdulatsorra, de mindig azt mondta: „Majd ha nagy leszel, Martinom, majd ha nagy leszel…” Ilyenkor mindig duzzogtam egy kicsit, mert nem értettem, miért kell nagynak lennem ahhoz, hogy meghámozhassak egy almát.

Ebben a kertben is volt egy hatalmas diófa. Az ősz közeledtével általában a tatával és édesapámmal közösen takarítottuk be a termését. Megtörtük, majd elraktuk, hogy mindig legyen a finomabbnál finomabb süteményekbe. A diótörést szerettem a legjobban. Igazi rituáléként éltem meg, amire napokon át készültem. Mindig úgy kezdődött, hogy a tatával leültünk a barna garázs előtt egy-egy sámlira, majd nekem adott egy kisebb kalapácsot meg egy kisebb üllőt, ő pedig a nagyobb eszközzel dolgozott a nagyobb üllőn. Az enyémen volt egy kisebb vájat is, éppen akkora, hogy beleférjen a dió, és csak rá kelljen ütnöm. Elég sajátos megoldás, nem tagadom, de a tata mindig is igen gyakorlatias ember hírében állt, amit időről időre bizonyított is. Külön szerszámokat készített nekem, valamint számos olyan dologra megtanított, amelyekre ma is büszke vagyok. A legfontosabb mind közül az, hogy megtanított szeretni. Szeretni azokat, akik viszont szeretnek, és azokat is, akik nem. Mindig mosolygott, sosem panaszkodott. A legmenőbbnek azonban gyermekként mégis azt éreztem a részéről, hogy a kukoricatároló mellé épített nekem egy hintát, arra pedig egy csigát helyezett, amelyen végigfutott egy kötél. Hogy ez mire kellett? Az éjféli hintázásra. Meg arra, hogy ne kelljen állandóan mögöttem állni, és lökdösni.

Köszönöm! Újra!