Tökéletes!?

Elég érzelmes lány vagyok. Vannak, akik úgy is ismernek, mint aki úgy írt a pasikról, mint a fagyikról. Vicces egyébként, hogy volt olyan Don Juan, aki olvasta a „Tizenkilenc éves vagyok, és elegem van a szerelemből” című esszémet, majd túlvilági kreativitással próbált felszedni a „nyalhatnál valami újat” szöveggel.

Egyébként nem sokat változott a véleményem ebben a kérdésben, sőt azóta a szerelem új értelmet nyert számomra. Rájöttem, hogy a rózsaszín köd addig tart, amíg mi akarjuk. És ez nem vakság. Vegyük például a városomat! Szeretem ezt a települést, szeretek itt lakni. Vannak persze hibái, vannak idióták, akik össze-vissza parkolnak az Európa pékség előtt, és nem tud tőlük haladni a forgalom, de nekem így tökéletes, ahogy van.

Van a kedvesem. És persze, hogy neki is vannak hibái. Kinek nincsenek? Szerencsére rajta nem parkolnak idióták. Azt talán kicsit nehezebben viselném. Itt a humorom! Sokan, sőt talán inkább senki sem érti, mégsem akarok rajta változtatni, így tökéletes. És volt egy kutyám, akit Drazsénak hívtak. Ő tényleg tökéletes volt.

Szóval most csak oda akarok kilyukadni, hogy semmi sem tökéletes, mégis minden az. Az egyik legnagyobb erény, ha tudod a dolgokat úgy szeretni, ahogy vannak. És ez megint nem vakság. Építeni ettől még mindent lehet. Talán hiányzik egy olyan ige a nyelvünkből, ami arról szólna, hogy kritizálom, mégis szeretem, ráadásul mindezt építő jelleggel teszem. Vagy talán nem is hiányzik, csak nekem nincs benne a szókincsemben?

Azzal a gondolattal búcsúznék mára, hogy: „Senki és semmi sem tökéletes, a gyémántot is csiszolják.”