Kanadában magyartanárnő

Sűrű, ember nem járta erdők, tiszta vizű, magányos tavak, kristályos patakok, modern nagyvárosok, szívélyes emberek – a tévénézők elsősorban így ismerik Kanadát, a világ második legnagyobb országát, ahol számos Magyarországról és tartományunkból is elszármazott magyar éli életét.

Az egyetemet Szabadkán tanítói szakon elvégző, szülőfaluja, Zenta, és a tartományunk közösségi életében is sokat tevékenykedő Viakter Olga, a magyar kormány Kőrösi Csoma Sándor Programja keretében jelenleg Saskatoonban tanít magyar nyelvet és szervez különböző rendezvényeket az itt élő magyar közösség részére. Olgával az ott élő magyarság hétköznapjairól, a munkájáról és az érkezése óta szerzett élményeiről, tapasztalatairól beszélgettünk.

– A diaszpórát segítő Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) 2013-ban indult el, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága jóvoltából, amely céljaként a magyar kultúra, a magyar identitás megőrzését és az Anyaországgal való szoros kapcsolat ápolását tűzte ki. Míg öt évvel ezelőtt a programon keresztül 16 országba 47 ösztöndíjas utazott, addig az idén már 23 országba 150 ösztöndíjas jutott el. A szervezők igyekeznek olyan ösztöndíjasokat küldeni a szervezetekhez, amelyekre az adott közösségben szükség van, így amíg én a kilenc hónapon keresztül magyar nyelvet tanítok és rendezvényeket szervezek, addig a temerini  Patarica Edvin Clevelandben cserkészettel foglalkozik. A programban egyébként a közösségi és hagyományőrző tevékenységekben korábban is aktívan résztvevő, legalább huszadik életévüket betöltő fiatalok vehetnek részt. Én egy kedves ismerősömtől, Kálmán Lászlótól hallottam a programról. Laci ösztöndíjas volt Amerikában és Kanadában is. Több éve mondogatta nekem, hogy próbáljak meg pályázni, míg végül az idei felhívása célba is ért, amiben közrejátszott a családom és a barátaim támogatása is.

– Mesélj arról a városról, ahova érkeztél, illetve az ott élő magyar közösségről!

– Saskatoon az ország déli-középnyugati részén, a préri kellős közepén helyezkedik el, Saskatchewan tartományban. A városban körülbelül 280 ezren élnek, és kiváltképp érdekes, hogy itt nagyon sok a Cree indián (tudomásom szerint Kanadában az indián szót nem használhatják, helyette a First Nations vagy az Aboriginal kifejezéseket alkalmazzák). Az emberek nagyon barátságosak, kedvesek.  A fiatalok, akikkel eddig találkoztam, mind nagyon segítőkészek és kedvesek voltak. Párhuzamot még nem tudok vonni az otthoni fiatalok és az itteni fiatalok között, mivel egyelőre nagyon szembetűnő dolgokat nem láttam. Az biztos, hogy a legtöbbjüknek van autója és az egyetemi tanulmányaik mellett dolgoznak, mivel a városban található magánegyetem nagyon sokba kerül. Talán a ruházkodás az, amiben valamelyest különböznek az Európában, így nálunk is élőknél, s ez mindegyik korosztályra jellemző. Erre létezik egy mondás is, ami úgy szól, hogy „ Európában a kinézet számít, Kanadában pedig a kényelem!” A hideg miatt el is hiszem, hogy ez így van… Egyébként több ezren lehetnek itt Saskatchewanban, akik magyarok vagy legalábbis a felmenőik azok, így sokan kapcsolódhatnak a magyar kultúrához. Sokan települtek át ide Magyarországról és Erdélyből. Az elmúlt egy hónapban volt szerencsém vajdaságiakkal, többek között egy topolyai származású idősebb házaspárral és egy nagybecskereki születésű férfival is találkozni. A leghihetetlenebb találkozásom mégis Victoriában egy muzslyai születésű férfival volt, akivel az oromi Malomfesztiválról beszélgettünk, mert ő nagyon szeretett volna elmenni rá, de végül ez nem sikerült neki. Az itt élő magyarok amennyire csak tudják, ápolják a kultúránkat. Hol egy verssel, hol egy közös tánccal, dallal teszik azt, de ez része a mindennapi életüknek.  A hagyományápolással kapcsolatban van egy nagyon szép történetem, amit nemrégiben az egyik közösségi oldalon is megosztottam. Évi és Rómeó, a mentorom és a férje tagjai a Maros néptáncegyüttesnek, így nekik köszönhetően én is megismerhettem őket. Kettejük kivételével a többiek más-más városokból, Edmontonból, Reginaból és Winnipegből érkeznek a próbákra, amelyekre több száz kilométereket utaznak, hogy együtt műveljék a magyar néptánc hagyományait. A próbák viszont angolul folynak, keveredve néhány magyar kifejezéssel, mint például forgás, legényes, húzd rá stb. A legtöbbjük már gyerekkora óta űzi ezt a szép hagyományt, még úgy is, hogy csak kicsit vagy törve beszélik a magyar nyelvet, ami viszont  a magyar népdalok tiszta szívből való éneklésekor egyáltalán nem szembetűnő. Miattuk újra és újra kellett értelmeznem azt, hogy mit is jelent magyarnak lenni. A Saskatooni Magyar Egyesület tagjai igyekeznek családbarát programokat, közöttük farsangokat, anyák napi ünnepségeket, szüreti bálokat és szilveszterezést szervezni a közösség tagjai számára. Sokak kedvence az augusztusban szervezett Folkfest, amelyen a városban élő nemzetek képviselői bemutathatják saját kultúrájukat, s ilyenkor a saskatooni magyarok is magyar néptáncokkal és magyar ételekkel népszerűsítik kultúránkat.

– Érkezésed után milyen gyorsan sikerült megszoknod az ottani körülményeket? Például a befogadó közösséget, az éghajlatot, illetve voltak-e olyan dolgok, amelyeket egy kicsit talán furcsálltál?

– Mivel lekéstem a csatlakozást Torontóban, két nap kellett, hogy Saskatoonba érjek. Szóval két napi utazás után, nagyon fáradt és talán egy kicsit nyűgös is voltam, de amikor megérkeztem, Évi, Noémi és Emő – az egyesület oszlopos tagjai – fülig érő mosollyal vártak, úgy mint egy rég nem látott barátot. Ezért pillanatok alatt elfelejtettem az utazás fáradalmait és nem is olyan sokára már azon kaptam magam, hogy egy lovardában Évi nógat, hogy üljek fel az egyik lóra. Gondolkodni sem volt időm, hogy mindez épp Kanadában történik, több ezer kilométerre az otthonomtól.

Egyébként mindent furcsálltam és még furcsállok is, amin Éviékkel együtt jókat is szórakozunk. Az  óriási bevásárlóközpontban, ahova Évi elvitt bevásárolni, számára jó ötletnek tűnt, hogy az összes kóstolásra kínált ételt kipróbáljam. A végére jól is laktam, de rosszul is lettem, s szerintem a kanadaiak esznek furcsaságokat is. Igazából az a típus vagyok, aki minden apró dolgon el tud képedni, így nem volt nehéz elámulni a másképp ki-be húzható függönyökön, a falba beépített porszívók láttán, vagy az olyan  bankautomatákon, amit úgy is tudnak használni, hogy nem szállnak ki az autóból. A közlekedés pedig egy külön történet. Itt szinte mindenki autóval jár, s alig látni sétáló embereket. Óriási távolságok vannak városon belül is, így ez igazából érthető, meg hát a nagy hidegben kinek is lenne kedve sétálni? Nemrégiben voltunk Vancouverben, és ott hívta fel a figyelmemet a mentorom, hogy a négysávos úton közlekedve azok az autók, amelyekben kettőnél többen ülnek az utastérben, a gyors sávot is gyorsan használhatják. Nagyon sok az autó, de ami jó, hogy egyre többet látni elektromos autókat is. Az időjárásra visszatérve, nemrég Angliában éltem, és mindenki azzal fogadott, hogy ott már nagyon sok évvel ezelőtt havazott, nyugodjak meg, ez abban az évben sem lesz máshogy. Ezzel szemben talán a tíz ujjam sem elég, hogy megszámoljam, hányszor havazott az ottlétem ideje alatt. Itt is ez történt. Mindenki azt mondta, hogy szeptemberben itt mindig gyönyörű idő van és nincs hideg. Ezzel szemben alig töltöttem el egy hetet az országban, amikor elkezdett havazni… Mindenki szabadkozott, hogy ez nem így szokott lenni, így lassan kezdem azt hinni, hogy én viszem-hozom a rossz időt. A mínusz 40 foktól nagyon félek. Már most is fázom, pedig ez még közel sincs az igazi hideghez. Hallottam rémtörténeteket, hogy le tud fagyni a fülcimpád is, vagy hogy befagy az orrlyukad, illetve meg tudnak fagyni a végtagjaid. Ezek hallatán óriásikat pislogok, hogy hogy tudnak itt élni? Vagy inkább főleg azon, hogy én hogy fogok tudni itt élni? Ezért is hamarosan beszerzem a remélhetőleg nagyon meleg téli kabátot és csizmát, valamint szeretnék egy olyan kesztyűt is, ami elektromos, és be tudom kapcsolni rajta a melegítést. A jégeralsón pedig még csak gondolkodom…

– Hogy néz ki egy átlagos napod, illetve hétvégéd?

– A hétköznapok többnyire ügyintézéssel, ismerkedéssel telnek. A hétvégéken pedig már voltam egy magyar pár 25. házassági évfordulóján, kétszer egész hétvégés néptáncpróbán, legutóbb pedig a Victoriában megrendezett 40. Nyugat-kanadai Magyar Néptáncfesztiválra is ellátogattam. Ez igazán fantasztikus élmény volt számomra, hiszen nagyjából 160 magyar néptáncos ünnepelte a magyar kultúrát azon a hétvégén Kanada délnyugati csücskén. Lassan talán kezd kialakulni az itteni életvitelem is, mivel elindítottuk a magyar iskolát is. Hétköznaponként a felnőtteknek, szombatonként pedig a gyerekeknek tartok foglalkozásokat. Számomra nagyszerű, hogy sokan szeretnének magyarul tanulni. Több mint húsz gyerek és körülbelül tíz felnőtt szeretné fejleszteni a nyelvtudását. Véleményem szerint ez csodálatos dolog, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

– A kanadai tartózkodásod után hogyan tovább? Milyen elképzeléseid, terveid vannak a jövődet illetőleg, illetve tervezel-e részt venni hasonló projektumokban?

– Az utóbbi években elkezdtem önismerettel foglalkozni. A téves sztereotípiák és elvárások könnyen belénk épülnek, és egyszer már csak azon kapjuk magunkat, hogy a meghozott döntéseink valójában nem is tükrözik a valódi énünket. Véleményem szerint ilyenkor annyit tehetünk, hogy kíváncsian állunk önmagunkhoz, a világhoz, és megadjuk a lehetőséget önmagunk megismerésére, hiszen a legapróbb dolgok is óriási változásokat hozhatnak bennünk. Így minél több, számomra nem megszokott élethelyzetbe szeretnék kerülni, hogy ezen keresztül megtapasztaljam gyengéimet és erősségeimet. Ezért is óriási lehetőség nekem ez a program, hiszen esélyt kaptam arra, hogy a diaszpórában élők magyarok kultúrájának megőrzését támogassam, miközben szakmai kompetenciáim is fejleszthetem és ezek által számomra teljesen új élethelyzetekben találkozhatok önmagammal. Ily módon a jövőre való tekintettel csak annyit tudok mondani, hogy amennyiben nem fagyok meg a mínusz 40 fokban, akkor jövőre biztos ott leszek a Vifó Vajdasági Szabadegyetemén és igyekezni fogok továbbra is fenntartani a kíváncsiságom, amit lehet, hogy a programon belül, egy másik közösségben találok meg, vagy épp a szülőfalumban, Felsőhegyen. A jövő még kérdéses, viszont ami biztos, hogy most nagyszerű érzés itt lenni, segíteni, amiért hatalmas köszönettel tartozom a fogadószervezetemnek és a programnak, hogy mindezt lehetővé tették számomra.

Horváth Zsolt

(Magyar Szó, 2018. október 27.)