A rég nem látott rokon

Az autóbuszállomáson álltunk, szép őszi délután volt. Különösen így, hogy bár már lassan itt a tél, még mindig húsz fok körüli hőmérséklet uralkodik. Anyummal arról beszélgettünk, ki hogyan tervezi a hetét. Nagymamám tétován toporgott mellettünk, régen láttam ennyire izgatottnak. Lassan fél órája vártuk az állomáson, hogy megérkezzen a rég nem látott belgrádi rokonunk, Vinka. Ő anyum első unokatestvére. Számos mendemondát hallottam róla, viszont sajnos már nagyon régóta nem tartottuk velük a kapcsolatot. Közben befordult a busz. Mamám idegesen igazított egyet a haján, anyum felkelt a padról, jómagam pedig már csupán az ajtó nyitódására meg a vidám üdvözlésre lettem figyelmes.

Furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Próbáltam figyelni a reakciókat, hogy megfelelő módon tudjam üdvözölni várva várt vendégünket. Sokáig ölelte édesanyámat, hiszen tizenegynéhány éve nem találkoztak egymással. Azt az érzést próbáltam megérteni akkor, milyen is lehet az, ha valakit ilyen hosszú idő után újra lát az ember.

Napjainkban már semmiből sem áll felhívni valakit, vagy éppen videóhívást kezdeményezni vele, és elmondani neki akár a világ másik végéről is, hogy éppen mit lenne kedvünk csinálni, esetleg enni vagy inni. Egyre inkább kezdjük feladni a fizikai kontaktust, és elfelejteni azt a különleges érzést, amely egy kicsit olyan, mintha egy lány előtt állnánk, és csak arra a bizonyos pillanatra várnánk.

Azt hiszem, fontos lenne, hogy merjünk fizikai kapcsolatot teremteni egymással! Hiszen sokkal jobb úgy meginni akár csak egy kávét is, hogy közben fogjuk egymás kezét, nem?