Jók és rosszak

Nem tudom, ki mennyire ismeri a görbe tükör effektusát. Jómagam is csak laikusként merem kijelenteni, hogy általában meglátom azokat a bizonyos jellemvonásokat másokban, amelyek bennem is fellelhetők. Több olyan könyv is  mögöttem van már, amelyek a testbeszéddel meg az egyéb pszichológia témákkal kapcsolatos tudnivalókat tárják fel, magyarázzák el. Szeretek emberekkel beszélgetni, mert minden egyén újabbnál újabb dolgokra tud rámutatni számomra.

Vegyük példának a színházat! Bemegy az ember, megnézi, ahogy ugrálnak, mosolyognak, bohóckodnak, aztán kijön, és ha van számára mondanivalója, azután is foglalkozik vele, ha viszont nincs, akkor csupán szórakozott egy jót. Ha komolyabban belemászunk, általában léteznek pozitív és negatív hősök, akiket az ember kiválaszt magának. „Jaj, ő úgy szenved, azt akarom, hogy ő győzzön…” – fut át az agyunkon, majd elkezdtünk szurkolni neki. De mi van akkor, ha nincsenek győztesek és vesztesek? Ha végül mindenki veszít és nyer is egyszerre?

A minap láttam egy nagyon érdekes előadást Szabadkán. Egy kedves lánnyal vettem részt rajta, akinek szintén nem volt nehéz sem maga a mű, sem az, hogy végigülje a két és fél órát. A Lila akác című produkcióról van szó. Részleteket nem mondok róla, azt viszont igen, hogy aki teheti, mindenképpen menjen el, és nézze meg! És lássa meg közben, milyen is az élet! A darab szereplői ugyanis nagyon szépen rávilágítanak arra, hogy a dolgok nem feltétlenül feketék és fehérek, hanem ennél sokkal bonyolultabbak, és mindeközben egy szeletet adnak nekünk, fiatalabb nézőknek abból is, ami valószínűleg ezután vár majd ránk.

Ha tényleg figyelünk, lehet, hogy magunkat is meglátjuk. Érdekes folyamat. Milyen egyszerűek vagyunk, nem?