A tamburázós bácsi

2018. június 14-én tettem le az utolsó vizsgámat az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. Emlékszem, a vizsgára sietve az egyetemi városban újfent összefutottam a tamburázó idős bácsival, aki az évek során megszokta, hogy egy-egy sikeres próbatételem után mindig csurran-csöppen neki 10, 20 vagy éppen 50 dinár. Soha nem mondtam el neki, de ő volt az én kabalám. Egyetlen írásbeli teszt vagy szóbeli felelet sem jelentett akadályt, amikor a tanterembe igyekezvén találkoztam vele. A legutóbbi alkalommal rendkívül ideges voltam, szerettem volna minél előbb abszolválni a feladatot, ám amikor meghallottam a régi tambura kissé érdes hangját, belül már mosolyogtam. Sikerült. Az utolsó vizsga is.

2018. november 5-én délután ugyanazon épületben a mesterképzés első előadását hallgattam. Az órák közé sikeresen beiktattam egy kávészünetet, amelyet a felújított, könyvekkel telepakolt kávézó helyiségben töltöttem el. A laptopom mögé bújva egyrészt a munkámmal, másrészt az emberekkel foglalkoztam, és nagyon egyszerűen csak arra jöttem rá, hogy szeretem ezt a közeget. Az iskolapadba visszakerülve újra azt a fajta motivációt éreztem, amelyet korábban oly sokszor. Szimplán boldognak éreztem magam.