Repül a, repül a…

Gyerekkorom óta meghatározó dolog számomra az, hogy sportolok. Ezt láttam a szüleimtől és az idősebb testvéreimtől, idővel pedig azt is megtapasztaltam, hogy a testmozgás nagyszerű terápiaként funkcionál. Segít a feszültség levezetésében. Idén a teniszezés lett az a sport, amelyet bátyámmal kiszemeltünk magunknak. Igyekszünk az utolsó utáni pillanatokat is kihasználni a verőfényes napsütésben, hogy a szabad ég alatt játszhassunk, mielőtt a salakpályáról a fedett pályára váltunk. Mindig vérre menő csaták alakulnak ki, nem volt ez másképp tegnap reggel sem, amikor az első játszmát elbuktam. Sportban nem ismerek tréfát, a győzelem kulcskérdés. Korántsem meglepő tehát, hogy az elbukott szett után csak úgy szárnyalt a játék elengedhetetlen kelléke.

Amikor mi játszunk, nem is kell fejben tartani az eredményt, elég csak azt figyelni, ki játssza a Repül a, repül a teniszütő című remek játékot. A második játszmát vesztett helyzetből hoztam vissza, ekkor természetesen a testvérem dobta el a húrozott eszközt. A maratoni csata 2 óráig és 41 percig tartott, melynek utolsó labdamenetei a legnagyobb Nadal–Đoković párharcokat idézték. A győztes kilétét most nem fedem fel, de úgy gondolom, a 2019-es nyári szezont már mindketten másik ütővel kezdjük meg.