A városháza címere

Óvatos mozdulatokkal kúszik végig a sötétség a Posta utca hosszan elnyúló házsorai mellett, szinte már minden s mindenki alszik. A piac felől pislákoló lámpafény töri meg a sötétséget, valahonnan csöndes beszélgetés szűrődik ki, az alig hallható hangfoszlányok a távolba libbennek, majd megpihennek.

Halkan fütyül a szél, és érzem, ahogyan mászik felfelé a városháza kupolája felé. Sárgás fények ragyogják be a teret. Már minden alszik. Mindenütt nyugalom honol. Leülök a padra, és feltekintek a városháza címerére. A városnapi rendezvények jutnak eszembe. Az a rengeteg ember a Paddy and the Rats koncertjén, közvetlen a rockoperát követő tűzijáték után. Hatalmas koncert volt, olyannyira, hogy egy rövid időre még én is csatlakoztam ahhoz a hatalmas energiákat megmozgató pogóhoz. A legszebb emlék, ami megmaradt bennem, az a pillanat, amikor a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal átdolgozását adták elő. Le sem tudom írni azt az érzést, amely akkor lett úrrá rajtam. Tudjátok, amikor az ember átadja magát a körülötte lévő több száz ember hangjától zengő lüktetésnek, és feltekint a városháza címerére, majd azonnal érzed, hogy itthon van. A lehető legjobb helyen!

Büszke mosollyal az arcomon sétálok tovább a révész felé. Bizonytalan léptekkel elbotorkálok a töltéshez, majd leülök. A híd jellegzetes sárga fénye bizonytalan ecsetvonásokkal színezi be a Tiszát, amely mit sem törődve azzal, mi történik körülötte, tovább folyik, halkan, csendesen, mintha lassan ő is aludni készülne. Merengésemet az a felismerés töri meg, hogy már jó ideje aludnom kellene, hiszen reggel Újvidékre kell utaznom. Valahogy mindig nehezemre esik elszakadni Zentától. Még szerencse, hogy sosem kell hosszú időre itt hagynom!

(Fotó: Herédi Krisztián)