A zentai töltésen tanultam meg, hogy a „w” az égen a Cassiopeia, itt nyelte el kamaszkoromban a Tisza vize a lámpák fényeivel együtt a világfájdalmamat esténként, itt éreztem először, hogy milyen az, amikor a szülő elengedi a gyermek kezét, s hagyja, hogy érjék csalódások. Itt jöttem rá, miben vagyok igazán jó.
Szeretem a hárs illatát, a zöld, fás utcákat, szeretek bóklászni a Népkertben, amikor nyílik a bodza virága, hogy aztán a belőle készített szörpöt szürcsölhessem. Szeretek kiülni a Tisza-partra a férjemmel és egy dobozos kólával, s csak ücsörögni csendben. Szeretem, hogy 15, 35 és 55 éves fejjel is van hely, ahová el lehet menni sörözni. Szeretem, hogy itt mindig történik valami, s hogy ezeknek a történéseknek általában szerves része lehetek. Hogy van színházunk és sok-sok programot kínáló Művelődési Házunk. Minden hónap első vasárnapján a vásári forgatagot. Hogy érvényesülhetek az anyanyelvemen. És hogy olyan helyen dolgozhatom, ahol kölcsönösen megbecsüljük egymást és egymás munkáját. Hogy olyan varázslatos, Narniához hasonló helyek vannak Zentán, mint a Régi Mesterségek Háza vagy Mezei Erzsébet padlásgalériája. Vagy ha nincs időnk főzni, az Etnogoldban olyan ebédet ehetünk, amilyet a nagymamánk készítene. És ott van még a Papuliban a halászlé… A Csárda és a strand… És megannyi dolog még.
Ha megyek az utcán, és mosolygok, visszamosolyognak. (Kipróbáltam. Többször. Naponta. Igazából mindennap többször!) A hétköznap apró csodái ezek. Látjátok? Halljátok? Nem? Pedig nem rejtőznek. Akinek szeme van, láthatja, akinek füle van, hallhatja!