A VMTDK-feeling

Tizenhetedszer rendezték meg a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciát. Jövőre nagykorú lesz. Furcsa belegondolni. Én 5 éve csöppentem bele először – akkor még nézőként. Néztem a nálam néhány évvel idősebbeket, s közben arra gondoltam, hogy bár performanszban valószínűleg soha, a tudományos szekciókban szívesen részt vennék én is. Kissé nosztalgikusan tekintek vissza arra az időszakra, láttam a szikrát a fiatalok szemében: ők ott és akkor meg akarták váltani a világot. Két éve már, hogy jómagam is belecsöppentem ebbe a közegbe – immáron valóban előadóként. Gyanítom, bennem is ezt a lelkesedést és motivációt látták/látják a mentorok a prezentációim során, mert mosollyal adtak visszajelzéseket és tanácsokat a témámmal kapcsolatban. Szeretném azt hinni, hogy nem egyik pillanatról a másikra fogom megváltani a világot, vagy legalábbis én tudni fogom, hogy rengeteg munkám van a dologban. Aztán kívülről lehet, hogy mindez úgy tűnik majd, hogy valóban csak egy pillanat volt.

A VMTDK élete során több mint 2000 fiatalnak adott lehetőséget a bemutatkozásra. Ez borzasztóan nagy szám, és vigyáznunk kell rá. A konferenciára, egymásra, a kutatások témáira, mert nincs még egy olyan közeg Vajdaságban, ahol ennyi, a jövőt képviselő személy egyszerre jelen van, és ahol a diplomadolgozatát vehemensen előadó egyetemista annyira beleéli magát a prezentálásba, hogy kifut az időből, és még azt sem veszi észre, hogy az elnöklők szinte már ugrálva gesztikulálnak neki, hogy itt az ideje lekerekíteni a történetet. És nincs még egy olyan közeg, ahol mindezen csak mosolyogni tudunk mindannyian, mert tudjuk. Tudjuk, hogy mit érez a katedrán álló. A szikrát, a tüzet és azt, hogy ő éppen ott és akkor megváltja a világot. Rengeteg munka árán.