Magával az élettel foglalkoznak

Újra munkához láttak a Zentai Magyar Kamaraszínház diákszínjátszói. Úgy gondoltam, az első foglalkozások után kérdezem meg Virág Györgyöt és Dévai Zoltánt, a ZMK két színészét, akik a gyerekekkel foglalkoznak ebben az évadban, hogy mit terveznek 2019-re, hogyan vezetik majd a diákszínjátszókat a színház útján. Aztán eszembe jutott az is, hogy a tavalyi évadot hogyan nyugtázták: sikerekkel, örömmel. És siker alatt nem csak a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén elért első helyre gondolok. Hanem arra a sok apró sikerre, amit a diákoknál értek el. Hogyan váltak nyitottabbakká, be- és elfogadóbbakká, bátrabbakká, hogyan volt siker- és kudarcélményük is a munkafolyamat alatt, amely hozzásegítette őket az életben való boldoguláshoz is. Ezért döntöttem úgy, hogy a diákok közül is megkérdezek néhányat, ők hogyan élték meg a tavalyi munkát, mi miatt jöttek vissza idén is a csapatba.

– Mekkora az érdeklődés a fiatalok körében a diákszínjátszás iránt?

Dévai Zoltán: Ez mindig változó. Szeretem azt hinni, hogy nagy, hiszen idén is több mint tizenöt új emberkével bővült a csapat. Van egy olyan érzésem, hogy még sokan vannak, akik csatlakoznának, de valamiért nem mertek nekivágni. Azokat bátorítanám, rajta, megéri! 🙂

Virág György: A nagy érdeklődésből az derül ki, hogy egyre több középiskolást sikerül bevonzani a színházba. Érdekli őket az a forma is, amit mi tantermi produkciónak nevezünk, és amelynek idei témája a Bánk bán volt. Ezzel az előadással ellátogatunk Vajdaság valamennyi középiskolájába, tehát „házhoz” visszük a színházat. A tavalyi előadásunk sikere is új diákokat vonzott be a csapatba, ők is részesei kívánnak lenni annak az élményanyagnak, amit egy-egy próbafolyamat alatt magukkal vihetnek és az élet bármely területén hasznosíthatnak.

– Milyen módszerekkel dolgoztok a diákokkal? Mire számítsanak a gyerekek, miket fogtok csinálni?

DZ: Az elején különböző játékokon, gyakorlatokon keresztül próbáltuk és próbáljuk megismerni egymást. Ők egymást, ők minket és mi is őket. Megpróbálunk egy csapattá kovácsolódni. Improvizálunk, mozgunk, kitalálunk, szövegeken dolgozunk, és végül készítünk egy előadást. Sosem az volt a célunk, hogy ezekből a diákokból színészeket faragjunk. Persze, ha valaki úgy dönt, hogy mégis erre a pályára lép, akkor segítünk, ha tudunk. Nekünk az a fontos, hogy megmozgassunk bennük valamit. Megpróbáljuk rávezetni őket arra, hogy egy kicsit másképp, nyitottabban lássák a világot. Ismerjék meg önmagukat (hiszen ez nagyon fontos), és remélem, mindeközben életre szóló barátságokat kötnek nemcsak egymással, hanem a színházzal is.

VGY: Örkény István halálának jövőre lesz a negyvenedik évfordulója, ennek apropóján egypercesekkel kezdünk, aztán meglátjuk, mindez mivé lesz képes kinőni magát. Ismerkedünk Örkénnyel, a groteszkkel és az abszurddal. Amíg az Óz, a nagy varázslót teljesen hagyományos színházi keretek között valósítottunk meg, lineáris dramaturgia mentén, addig ezúttal inkább a diákok kreativitására lesz szükség. Az a tervünk, hogy az ő ötleteik alapján hozzunk létre egy előadást, ezért műhelymunkára törekszünk.

– Klasszikus vagy inkább kortárs darabokat tűztök repertoárra?

DZ: Volt ez is, az is. Talán több volt a klasszikus. A hangsúly inkább azon van, hogy milyen színházat próbálunk csinálni. Volt, amikor érvelniük kellett, volt, amikor megfosztottuk őket minden kelléktől és díszlettől, volt, amikor árnyjátékoztunk. Idén az abszurdot próbáljuk ki.

VGY: Évente egy előadás elkészítésére van lehetőségünk a diákokkal, ami azt jelenti, hogy midig olyan anyagot kell találnunk, amiben elsősorban a diákok, és nem utolsó sorban a közönség is megtalálja magát. Hiszen az elsődleges célunk az, hogy az a diákszínjátszó, aki időt, energiát áldoz arra, hogy eljöjjön közénk, jól érezze magát, miközben olyan tapasztalatokat szerez, amelyek a továbbiakban is hasznosak lehetnek számára.

– Kinek a visszajelzése a legfontosabb számotokra egy-egy diákelőadás elkészítésekor?

DZ: A próbafolyamat alatt a diákoké, hiszen az a fontos, hogy ők jól érezzék magukat. Amikor kész az előadás, akkor meg mindenkié. Legyen az szakma, család, barát, ellenség, kolléga, gyerek, szülő, néző, szomszéd, boltos néni, postás…

VGY: Számomra a kollégáim véleménye mindig is sokat számított, természetesen szakmai szempontból. Egy-egy ilyen jellegű munkafolyamat viszont nem csak a szakmaiságról kell, hogy szóljon. Sokkal inkább a csapatról, az élményeikről, a tapasztalásaikról, a kapcsolataikról, és ha ezeket a helyükön kezeljük, akkor azt közönség is egészen biztosan érzékelni tudja, még akkor is, ha szakmai szempontból netalán sántít is a rendezői koncepció.

– Milyen és mitől jó egy diákszínjátszó előadás?

VGY: Ha tudnám, biztosan ebből élnék… 🙂 Egyelőre mi is kísérletezünk.

DZ: Akkor jó, ha hittel és örömmel csinálják. Ha szeretik azt, amit csinálnak. Máshogyan nem is érdemes.

– Hogyan hat a gyerekekre a színház világa?

VGY: A színházcsinálás világa egy különös világ. Egészen más az, amit egy kívülálló lát, mint az, amit a játszó. Azt hiszem, az a legnagyobb előnye, hogy magával az élettel foglalkozunk, emberekkel, akik valami miatt izgalmasak vagy éppen unalmasak, olyan helyzetekkel, amelyek nap mint nap szembe jöhetnek velünk az utcán, azok lehetséges megoldásaival stb. Ezek a témák viszont olyan kapukat képesek megnyitni a kommunikációban, ami – azonkívül, hogy megél a színpadon – olyan tapasztalatokkal gazdagíthatja a diákok élményanyagát, amit máshol nem tudnak elsajátítani.

DZ: Jól. Bővebben: nagyon jól.

– Hol találkozhatunk veletek?

VGY: A KSZFV-n (szerk. megj.: Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedője) meg a VMASZT-on (szerk. megj.: Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója) biztosan.

DZ: Összefuthatnak velünk az utcán, a boltban, a postán, amíg várjuk a sort, a Tisza partján, amíg kutyát sétáltatunk… vagy akár megkereshetnek minket a Zentai Magyar Kamaraszínházban is.

*** 

Nos, én a virtuális térben futottam velük össze. Lássuk, hogyan vélekednek minderről ők…

***

Vajda Noémi: „Bátrabb és boldogabb ember lettem”

Mindig is vonzott a színház. A színpaddal már kiskorom óta barátkozom: táncoltam, hangszeren játszottam. A bandához idén februárban csatlakoztam. Egy csomó olyan dolgot tanultam, amit nemcsak a színházban, hanem az életem más területein is használni tudok majd. És sok szeretet kaptam. Mivel később érkeztem a tavalyi csoporthoz, tartottam tőle, hogy nehéz lesz majd beilleszkednem. De rendkívül befogadó volt a társaság. Nagyon sokat változtam, főleg pozitív értelemben. Elsősorban bátrabb és boldogabb ember lettem. Olyan dolgokat művelünk a deszkákon, amiket az utcán valószínűleg egyáltalán nem tennék meg. Kibillenünk a komfortzónánkból és egy ideig mások lehetünk. És annyira jó hangulata van az egész épületnek, hogy az embernek jól esik ott lenni. Főleg, ha olyanokkal van körülvéve, akik minden nap tudnak mondani valami jót, inspirálni tudják. A diákszínjátszás által sok lehetőség van a barátkozásra is, például, amikor megyünk a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójára vagy KMV-re. Az ilyen eseményeknek köszönhetően ismertem meg a legjobb barátaimat is.

***

Szabó Róbert: „Koncentrációtól kezdve a szép beszédig”

Elsős voltam a középsuliban, amikor hallottam a színjátszócsoportról. Kíváncsi természetem van, így utánajártam. Sok mindent tanultam itt, a koncentrációtól kezdve a szép beszédig akármit ide lehetne sorolni, hiszen sok barátot és még több színpadi tapasztalatot, élményt ad. Emberileg nyitottabb lettem, egyre jobban ki tudom fejezni magam, még többet beszélek, eddig azt hiszem, jó irányba haladok. Azért érdemes ide járni, mert jó, bővebben, nagyon jó! Viccet félretéve, ajánlom mindenkinek, aki színészkedni akar, aki le szeretné küzdeni a lámpalázát. De egy hosszabb esti foglalkozásnak is király. Mindig nagy örömmel megyek a próbákra, és még nagyobbal távozom.

***

Kovács Dorina: „Megadták nekem a hibázás jogát”

Lassan másfél éve, hogy elkezdtem színjátszóra járni. Egy olyan helyre kerültem, ami bármikor kikapcsol, megnevettet, elgondolkodtat. Ezekben az órákban sokat foglalkozom saját magammal, az állapotommal és a hangulatommal. Az a nehéz a színjátszásban, hogy mernem kell hibázni, valamit elrontani. Maximalista révén néha rosszul érint, ha nem tökéletes az, amit csinálok. Ezek az emberek viszont megadták nekem a hibázás jogát. Már merek rossz lenni. Sok mindenre tanítottak meg engem ezek a hónapok: megtanultam tisztelni a színházat, a színeszt, a magam és más ember hibáját. Megtanultam figyelni a többiekre, egyenrangú társként kezelni őket. Rengeteg új embert ismertem meg, s biztos vagyok benne, hogy akármikor találkozunk majd az életben, ismerni fogjuk egymás sokatmondó pillantását. Imádom az oktatóinkat, két végtelenül vicces és rendkívül tehetséges színész. Segítségükkel beleláttunk a színházi munkába. A végső eredmény mögötti erőfeszítést és munkát tapasztalhattuk meg. Ezen tapasztalatok után végtelenül tisztelem azokat az embereket, akik évről évre szebbnél szebb előadásokat készítenek. Mert valljuk be, a nézők nem mindig értékelik igazán a színház csodáját.

(Fotók: Bodnár Lonetta. A képek a próbákon készültek.)