Jó napot helyett

Végzős egyetemistaként volt szerencsém szülővárosomban tanítani. A felsőoktatásban eltöltött négy év alatt rájöttem arra, hogy oktatónak lenni nem is olyan egyszerű. A gyakorlatot a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium falain belül végeztem, elsőtől negyedikig mindegyik osztályban tartottam előadást. Bevallom, előfordult, hogy a 45 percre tervezett órán 20 perc elteltével már improvizálnom kellett, mert a diákok agya annyira pörgött, hogy egyetemistákat megszégyenítő módon elemeztek kortárs és klasszikus verseket. Mindenesetre azt hiszem, méltón helytálltam (remélem, erről a kedves tanulók is így vélekednek). Az igazi furcsaság az volt, hogy a nálam alig néhány évvel fiatalabb emberkék magáztak engem, így minden alkalommal a „Jó napot, tanár úr!” köszöntés fogadott. Többször is szó esett erről a módszertani képzéseken, de én úgy vélekedtem, nem az üdvözlet formája jelzi a tiszteletet. Gyorsan véget ért ez az időszak is, melynek során megannyi tapasztalatot szereztem. Lépjünk is előre néhány hónapot! Éppen a szerkesztőségből battyogtam lefelé, amikor a mostani negyedikesek csapatostul vonultak ki az utolsó óráról. Éles, fülsiketítő „Jó napot!” minden irányból, amire hirtelen csak annyit tudtam válaszolni, hogy „Jaj, ne, nem jó napot!”. Szerencsére a fiatalok vették a lapot, s egy „Akkor szia!” kíséretében boldogabban vonultam tovább.

Szóval, kedves volt diákok! Maradjunk a tegeződésnél!