Néma harangok és kereplők

Most éppen némák a harangok. Az a kettő is, amelyeket egykor a toronyban bámultam és hallgattam meg. Ott igazán csak hallgatni lehet, mert ha fölzúgnak, egymás szavát úgysem értené az ember, legföljebb a szomszédos házak lakói az ablakokon át kiszűrődő ordítozást. Már akkor patinásan néztek vissza ránk – ritkán látogatott hozzájuk bárki is –, megvoltak hetven-nyolcvan esztendősek, azóta meg rátehetünk újabb fél évszázadot.

Leginkább ilyenkor, évente két napon kaptatott föl hozzájuk lépcsőn és bizonytalanul járható létrákon a kíváncsiskodó és a kerepelni járó, amikor éppen hallgattak, még ha jelezniük kellett volna is, hogy éppen azon a napon adta át valaki lelkét a teremtőjének, mint aki kétezernyi évvel korábban az emberiség megváltásáéért keresztre feszíttetett. Mert éppen az ő tiszteletére van ez a kétnapos csönd az évfordulón, hogy a szombat esti szertartáson a föltámadás örömét jelezve megszólaljon majd a templomban a zene: az orgona, minden csöngő és minden harang egyszerre. Addig pedig csak a kereplő jelzi csöndre intően az időt. Azt pedig fönt a toronyban, a harangok alatt szólaltatják meg, hogy a hangja leszállhasson a falura.

Ha ki nem halt már. Valaki ugyanis a magyar városokat és falvakat járva kutatott kereplő után, míg hosszas utánajárás árán egyre ráakadt. Korábban azt hittem, hogy itt nálunk a szél vitte másfelé az utóbbi években a gyér hangot, vagy a légkör nem kedvezett a terjedésének, most meg arra kell gyanakodnom, eltűnt, tönkrement az idők folyamán a fából készült szerkezet.

Elsiratása helyett örüljünk inkább annak, hogy az év e két napjától eltekintve szólnak a harangok. A világban már több mint nyolcszáz esztendeje. Hívogatnak a misére háromszor háromféleképp megszólalva, hogy óra nélkül is tudhassa a hívő, mikor kell indulnia; megszólalnak reggel, délben és este; tájékoztatnak, amikor halott van, meg az utolsó útjára is elkíséri a hangjuk; egykor a félrevert harang tűzre, árvízre és más veszélyre is figyelmeztetett. Vagy a győzelmet hirdetik, miként teszi ezt a magyarság tudatában a déli haragszó Hunyadi János nándorfehérvári győzelme emlékére. Bár nem egészen így történt, de a török elleni harcokhoz mégis kötődik.

A technika áldásának eredményeként ma már a hírek gyorsabban szállnak a harangszónál, miközben a technika hiányosságainak következtében a gép nyilván nem képes félreverni a harangot. Másutt pedig némely templomban nem tudják leállítani Jézus kereszthalálára emlékezve sem a programozott harangozógépet, hogy ha már a kereplő kihalt is, ne törjék meg a csöndet.

Igaz, némely városi helyeken már föl sem csendülnek rendszeresen: néhol a harangozó kedve dönt a megszólaltatásukról, másutt csak kivételes alkalmakkor hallható harangzúgás, esetleg a lakosság tiltakozására marad el a zavaró hajnali harangszó.

Hogy érdemes-e szót vesztegetni holmi harangokra és kereplőkre, álljon itt magyarázatul a történet, amelynek alkalmából szóba hoztam: Egy nap az ördög a Földről Jézushoz ment eldicsekedni, hogy megszerezte az összes embert. Elmondta a célját is: „Megtanítom nekik, hogyan házasodjanak össze, és hogyan váljanak el egymástól; hogyan gyűlöljék és bántsák egymást; hogyan átkozódjanak. Megtanítom nekik azt is, hogy hogyan kell fegyvereket és bombákat gyártani, és hogyan kell ölni.” A végén pedig ő ölné meg a megmaradtakat. Jézus megkérdezte, mit kér értük. Az ördög igyekezett lebeszélni, mondván, ha megveszi is őket, gyűlölni fogják, leköpik, megátkozzák és megölik. – Mennyi? – kérdezte Jézus.

Az ördög ezt az árat kérte: „A véred, az összes könnyed és az egész életed.” Jézus így válaszolt: – Megegyeztünk.

Fodor István