Szenvedéllyel a helyesírás iránt

„A lektor tevékenysége ismeretlen az olvasó előtt, sokszor még a kollégák előtt is. Hálátlan feladatot lát el, mert ritkán dicsérik meg, kevés a sikerélménye, a szerző aratja le a babérokat helyette. Pedig gyakran a lektor varázsol hevenyészett kéziratból olvashatót: javít, értelmez, átír mondatokat, és ha véletlenül bent marad egy betűhiba (a száz kijavított mellett), őt hibáztatja szinte mindenki” – fogalmazott Fodor István kollégánk a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete díjátadó ünnepségén, amikor Kávai Mucsi Katalinnak, az Év Újságírója díj tulajdonosának, a Magyar Szó zentai lektorának munkáját méltatta.

Valóban, mi, kollégák, csak azt látjuk, hogy Kati, a lektorunk akkor érkezik, amikor az újságírók már jórészt távoztak, és csendben, egymagában, elmélyülve dolgozik. Szótárakat lapozgat, keres, kutat, a többi lektorral egyeztet, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Olyan dolgokat vesz észre, amelyeken többen is átsiklottunk, és aztán nem győzünk hálálkodni neki, hogy megmentett bennünket egy baklövéstől, elírástól és az utána következő fejmosástól. Valódi megnyugvás tudni, hogy mielőtt az olvasó elé kerül az alkotásunk, vigyázó szeme, végtelen igényessége szinte minden helytelenséget kiszűr. – Mi a titkod? – kérdeztem tőle most, hogy a díj kapcsán nála odahaza beszélgettünk, és csak annyit mondott: – Szenvedélyesen szeretem a helyesírást és a nyelvészetet!

Hogy hozta az élet, hogy lektor lettél?

– Mindig szerettem a magyar nyelvvel foglalkozni, és kezdetben az újságírás érdekelt. Gimnazista koromban újságíró-iskolába jártam, ott ismerkedtem meg az újságírás alapjaival, és alkalmam is volt belekóstolni ebbe a munkába. A Képes Ifjúságnál kezdtem tudósítani, időnként írni, viszont egy idő után rájöttem, hogy nem való nekem. Tehernek éreztem eseményre menni, és emberek orra alá tartani a mikrofont. Nem tudtam hirtelen reagálni, újabb és újabb kérdésekkel bombázni az alanyt, ha esetleg nem kaptam meg a megfelelő választ. Mindezeket kellemetlenségként éltem meg, és amikor megtudtam, hogy a Képes Ifjúság lektora abbahagyja lektori munkáját, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én ezt szeretném csinálni. A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék hallgatójaként sok mindenbe alkalmam volt belekóstolni, és ez segített abban, hogy rátaláljak a saját utamra. Érdekelt az irodalom is, de inkább a nyelvészettel akartam foglalkozni. Ehhez nagyon jó alapot kaptunk a tanszéken. A szerb–magyar kapcsolatok vizsgálatát, a helyesírást nagyon jól tanították, és rájöttem, hogy engem ez a része érdekel. Megszületett bennem tehát a vágy, hogy lektor legyek. Ráéreztem, hogy ez számomra azért lehet jó, mert benne vagyok ugyan az újságírásban, de mégsem kell terepre járnom, és nem kell viselnem az ezzel járó úgymond kellemetlenségeket. Nem mondtam én ezt senkinek, és nem is adtam be pályázatot a Képes Ifjúsághoz, mégis idővel úgy alakult, hogy felkérést kaptam a lap lektorálására. Később már lehetőségem volt a Magyar Szó zentai szerkesztőségében is lektorként dolgozni, és kapva kaptam az alkalmon, és azóta itt vagyok. Ennek lassan 16 éve. Kezdetben a Sportvilágot lektoráltam, majd hozzájött a Tiszavidék és a többi oldal is.

Mitől lesz valakiből jó lektor?

– Szeretni kell a helyesírást és a nyelvészetet. Sokan jók a helyesírásban, mint az újságíró kollégáim is, viszont kevés az olyan, aki igazán szereti is a helyesírást, vagy szeret vele foglalkozni. A helyesírástól inkább mindenki menekül, én viszont már az iskolában is szenvedélyesen szerettem. Nagyon kevés területen lehet ezzel az érdeklődéssel érvényesülni, viszont a lektori munka pont az a terület, ahol ki lehet bontakozni, ahol pont ezzel kell foglalkozni, pont a helyesírással, a nyelvhelyességgel. Nagyon jó érzés, hogy az évek folyamán annyi minden ragad rám ebből a tudástárból, hogy szinte már én is egyfajta szótárként működöm. Találkoztam olyanokkal is, akik a lektori munkát ugródeszkának tartották, valami kezdetnek, ami után az újságírás vagy a szerkesztés felé tudnának mozdulni, de nekem soha nem volt ilyen tervem. Nekem a lektorálás, a nyelvészet és a lektori munka volt a célom, tehát én most azt csinálom, amit mindig is szerettem volna.

Hogyan képezed magad? Hogyan követed a nyelvünkben, a helyesírásunkban végbemenő változásokat?

– Vannak nagyon jó szakkönyvek, én itthon is gyűjtöm ezeket a könyveket. A helyesírás mellett nagyon érdekelnek a közmondások, a szólások, azok eredete, így az ezekkel kapcsolatos könyveket is megvásárolom és olvasgatom. A helyesírási szabályzat 2015-ben változott meg, akkor jelent meg a 12. kiadás. Én még az előző szerint tanultam a helyesírást, az 1984-ben megjelent kiadás szerint, és amikor kijött az új, tanulmányoznom kellett a változásokat. Ha a szabályszerűségekben megtanuljuk az alapokat, akkor azt aztán tudjuk alkalmazni más analóg példákra is, hogyha előfordulnak. A fejlődésben az is sokat segít, hogy konzultálok a kollégákkal. Kezdetben nagyon nehéz volt, hogy a zentai szerkesztőségben egyedül voltam lektor, és nem volt ott egy idősebb kolléga, aki tudott volna segíteni. Ennek a hiányát eleinte nagyon megéreztem, és érzem most is, mert jó lenne sokszor egy idősebb, tapasztaltabb lektorral megbeszélni a dolgokat, tanácsot kérni tőle. Erre egyébként van lehetőségem, mert a Magyar Szó újvidéki és szabadkai szerkesztőségében is vannak lektorok, de ez nem személyes kapcsolat, csak telefonon értekezünk, vagy interneten.

Az újságírásban az a sikerélmény, amikor az olvasó megdicséri az írást, amikor odakiabál az utcán, hogy jó volt a hétvégi írás. A lektor esetében hol van ez a visszacsatolás? Egyáltalán van-e?

– Nagyon nehéz megszokni, hogy nálunk kevés a visszajelzés. A díjátadón is elhangzott, hogy a lektorokat csak akkor veszik elő, ha hibáznak. Az nem számít, ha a százból kijavít kilencvenkilenc hibát, ha egy ott marad, amiatt veszik elő. Ezt néha nehéz elviselni, meg azt is, amikor úgy érzem, hogy a lektornak és a szerkesztőnek is az érdeme egy bizonyos írás sikere, mégis az újságíró kapja érte a dicséretet. Az segít mégis, hogy a közvetlen kollégáim tudják, hogyan dolgozom. Szerintem ezzel a többi lektor is így van. Az olvasóközönségtől nem kapom meg a visszajelzést, hiszen az olvasó, amikor elolvas egy jó írást, biztos nem arra gondol, hogy ez milyen jól ki van javítva, és valaki biztos jól átnézte, sőt akkor jó, ha ez a munka egyáltalán nem látszik. Én ezzel tisztában vagyok, el is fogadtam. Ha látszik, az azt jelenti, hogy valamit nem jól csináltam, valamiben hibáztam. Olyan ez, mint amikor az ember feltakarítja a lakást: természetesnek vesszük, hogy szép tisztaság van, ha viszont valahol maradt egy kis porcica, azt rögtön észrevesszük. Ilyen a lektori munka is. Hatalmas alázat kell az elvégzéséhez, viszont az segít, hogy a közvetlen kollégáimtól megkapom a visszajelzéseket. Amikor észreveszek olyan hibát, amit más nem vett észre, mondjuk, amikor egy nevet helytelenül írnak le, és én észreveszem, és az végül helyesen jelenik meg, akkor a kollégáimtól biztos kapok visszajelzést, és ez előrevisz.

A lektorálás szigorú rendet, pontosságot követel, és az otthonod is ilyennek tűnik. Ez azt jelenti, hogy az élet egyéb területein is ilyen összeszedett vagy?

– Az íróasztalomon mindig rend van, a fiókomban viszont már nem annyira. Ez az életemre is érvényes. A munkában higgadtnak, komolynak kell maradnom, és emiatt szerintem a kollégák sokszor nagyon komolynak gondolnak, viszont valamilyen szertelenség is jellemző rám, csak nem akkor, amikor egy írást ki kell javítani, vagy gyorsan kell dolgozni. Szeretem magam körül a rendet, de mondjuk az otthonomban néha nehezemre esik megteremteni, fönntartani ezt. Ami a munkát illeti, jó érzés, hogy az a rendezett írás, ami végül az olvasó elé kerül, az részben az én munkámnak az eredménye is.

Mennyire alakíthatók az újságírók a te munkád által? A Piros ceruza rovatban is szólsz nyelvhelyességi kérdésekről, sőt a rovatot is te vezeted, szerkesztőségi üléseken is felhívod a szarvashibákra a figyelmet. Van ennek foganatja?

– Én látom az eredményét. Lehet, hogy nem mindenkinél, vagy nem azonnal, de van ennek foganatja. Az újságíró kollégák is szeretnének minél pontosabban dolgozni, és ha valamilyen hibára felhívjuk a figyelmüket, vagy valamit megbeszélünk, akkor azt aztán igyekeznek úgy csinálni. Ha a Piros ceruza rovatban megjelenő nyelvi kérdések akár egyetlen olvasó érdeklődését is felkeltik, az is siker.

Napi négy-öt újságoldalnyi szöveget lektorálsz és korrigálsz, vagyis 40–50 ezer karaktert teszel rendbe. Ezek után még van kedved kikapcsolódásként olvasni?

– Szeretek olvasni, viszont ennek a munkának az a hátulütője, hogy nagyon meg kell válogatnom, mit olvasok, mert ha nem köt le az olvasmány igazán, akkor azon kapom magam, hogy lektorálok, a hibákat lesem. Ez nem szándékos, mégis nézem a sor végi elválasztásokat, észreveszem, hogy valamit nem úgy kellett volna megfogalmazni, vagy hogy ott maradt egy betűhiba. Tehát nagyon le kell kötnie az olvasmánynak ahhoz, hogy ezt le tudjam vetkőzni. Ami igazán kikapcsol, az olyan valami, amihez úgymond nem kell használni az agyamat. Szeretek sétálni, kifejezetten olyan helyen, ahol kevés az ember. Szívesen elmegyek a férjemmel vagy akár egyedül is a Tisza-partra, a Népkertbe vagy valahová ki a természetbe. Szeretnék még valamilyen kreatív elfoglaltságot is magamnak, de erre még nem leltem rá. Mostanság az is kikapcsolódás, hogy nemrég újítottuk fel a házunkat, és még mindig tart a berendezése. Az is egy jó elfoglaltság, hogy azon gondolkodom, mit hová lehetne még tenni, amivel még hangulatosabbá tehetnénk az otthonunkat.

Nemcsak a Magyar Szót lektorálod, hanem könyveket is. A kettő kiegészíti egymást?

– Az más jellegű munka, mert vagy szépirodalmi, vagy szakszövegekről van szó. A Mi a magyar most, Vajdaságban? című kötetekben a helytörténeti és a történelmi rész lektorálását kaptam feladatul, és ott az volt az érdekes, hogy tényleg olyan kutatómunkák eredményét írták meg a szerzők, amit azelőtt máshol nem lehetett olvasni, és rengeteg új dolgot tudtam meg. Találok érdekességeket a Magyar Szó-s munkám során is, viszont a könyvek esetében több olyan dolgot olvasok, ami valóban érdekel. Jó év volt ebből a szempontból a 2020-as Trianon-emlékév, amikor több olyan felkérés érkezett, többek között a Magyar Szó kiadásában megjelent Trianon-sorozattól is, ami a trianoni eseményekkel volt kapcsolatos, és az nagyon jó volt, mert szeretem a történelmet is. Érdekes volt, hogy mennyi minden történt itt nálunk is abban az időszakban, akár az, hogy hogyan húzták meg a határokat, vagy a turulszobros sorozat, ami először a Magyar Szó Hétvége mellékletében jelent meg, és utána a Zúgtak a harangok kötetben kiadták a Trianon-évben könyvben is. Lektorálok még a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Zentai Történelmi Levéltár és a Szekeres László Alapítvány megbízásából is.

Az Év Újságírója díj valódi visszaigazolása volt a munkádnak. Hogyan érintett?

– Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, hogy engem tartott érdemesnek a VMÚE arra, hogy ezt a díjat idén nekem ítéljék. Nagyon megörültem neki, és azóta is, hogy átvettem, mérhetetlen büszkeség tölt el. Láttam, hogy azokat a kollégáimat, akik a korábbi években kiérdemelték ezt a díjat, mennyire felvillanyozta az elismerés, és mekkora lendületet adott a munkájukban, és most én ugyanezt élem át. Az sokat számít, ha a szakma ismeri el az ember tevékenységét. Különleges esetnek tartom, hogy lektorként kaptam meg az újságíró-egyesület Év Újságírója díját, és ez még különlegesebbé, még értékesebbé teszi számomra. A díjátadáson különösen jólesett, hogy Fodor Istvántól, a Magyar Szó nyugalmazott szerkesztőjétől hangzott el a méltatás, mivel már a kezdet kezdete óta nagyon szorosan együttműködünk, bármikor számíthattam rá, ami a munkát vagy a konzultációt illeti. Így még értékesebbnek érzem a díjat.

Homolya Horváth Ágnes

(Magyar Szó, 2022. április 17.)

Fotó: Gergely Árpád