Home office
A szomszédja okozta a legkellemetlenebb pillanatokat az otthoni munkavégzés során, panaszolta egyik ismerősöm, amikor a home office előnyeit és hátrányait taglaltuk. Elsőre, bevallom, nem teljesen értettem, mire gondol, nem annyira az én képzelőerőm hiányosságai, mintsem inkább az ő kreativitásának határtalansága miatt.
Arra persze már a legelején rájöttünk valamennyien, hogy a home office kiváló lehetőséget kínál a munkahelyi feladatok és az otthoni teendők ötvözésére, ráadásul akkor még nem is állt rendelkezésünkre az az ún. home office protokoll, amelyből megtudhattuk egyebek mellett azt is, hogy nem igazán ildomos konferenciahívás közben leszűrni a nokedlit (na jó, ennél azért komolyabb és hasznosabb tanácsokkal is szolgált), krumplit hámozni azonban kifejezetten kényelmes, igaz, ezt már csak én teszem hozzá halkan, hiszen az nem igényel különösebb odafigyelést, csendben, ülőmunkaként is végezhető, így ha az ember kamera nélkül kapcsolódik be egy konferenciahívásba, könnyedén üthet két legyet egy csapásra.
Az összetettebb műveletek kockázatosabbak, ezt már nem én mondom, hanem egy másik ismerősöm, aki arra panaszkodott, hogy egy online előadás közben főzte meg élete eddigi legrosszabb húslevesét, igaz, a családja szerencsére igyekezett tolerálni a figyelmetlenségét. Azt nem tudom, hogy a húspanírozás vagy, mondjuk, a szárma-, pardon, töltöttkáposzta-göngyölés melyik kategóriába sorolható, hiszen bár nem túlzottan bonyolult műveletek, amennyiben közben hirtelen szükségünk lenne a kezünkre, akkor azt valószínűleg a számítógépünk bánná, így a viszonylag magas kockázati faktor miatt inkább tekintsünk el a konferenciahívás közben történő megvalósíthatóságuk lehetőségétől!
Visszatérve a másik ismerősömre – aki ebben az esetben az első –, az ő kellemetlenségei nem elsősorban a főzéssel kapcsolatos műveletek kényelmetlenségéből fakadtak, hanem abból, hogy egy egyébként kifejezetten jónak tűnő ötlettől vezérelve úgy döntött, összeköti a kellemeset a hasznossal, és konferenciahívás idején a külső megjelenéséért is tesz valamit. Na, nem arcpakolással ült a számítógép elé, sőt, nem is ült, hanem feküdt, csak nem elé, hanem mellé, ugyanis úgy döntött, amíg a hívás tart, addig finomabbnál finomabb – a miheztartás végett fontos leszögezni, hogy szigorúan alkoholmentes – koktélokat kortyolgatva sütteti magát a napon. A dolog jól is indult. Egészen addig, amíg a szomszédja meg nem jelent a kerítésnél, és nem gondolva arra, hogy az ismerősöm éppen dolgozik – hiszen a látszat, mint tudjuk, csal –, el nem kezdte vele sajátos hangnemben megosztani az őt leginkább foglalkoztató kérdésekkel, az őt ért sérelmekkel meg úgy általában a világ dolgaival kapcsolatos meglátásait, amelyek – maradjunk talán annyiban, hogy – igencsak távol álltak a konferenciahívás témájától. Azt, hogy meddig tartott a furcsa közjáték, nem tudom, azt azonban igen, hogy a kellemetlenséget sikerült valamilyen apró technikai malőrnek álcázott csellel megúszni. A szomszédnak pedig úgy tűnhetett, hogy csak a hőség miatt verte ki a veríték az ismerősömet, aki miután viszonylag simán átvészelte az ominózus esetet, mindig fokozott figyelmet fordít arra, hogy szükség esetén akár egyetlen szempillantás alatt ki tudja kapcsolni a mikrofonját vagy bármi mást a számítógépén.
Így azóta, annak tudatában, hogy a cég, amelyben dolgozik, nem rendelkezik olyan fejlett technológiai rendszerrel, mint azok a nagyvállalatok, amelyek az otthoni munkavégzés során folyamatosan megfigyelik a dolgozóikat, nehogy véletlenül mást is csináljanak a munkaidejük alatt, nyugodtan dőlhet hátra a napozóágyában, legalábbis a konferenciahívások idején mindenképpen.
Máriás Endre