Csokinyuszik

A csendes csodavárás jegyében teltek számára a húsvéti készülődés napjai minden évben, amikor még önfeledt gyermeki lelkesedéssel várhatta azt a különleges tavaszi napot, amelyen kimehetett a nagymamája varázslatos kiskertjébe, és a napsugarak hívó szava felé igyekvő, ám a lágy szellőben könnyed táncot járó fűszálak erdejében meg a pompás szirmaikat bontogató, messziről illatozó színes virágok tarka tengerében határtalan örömmel kutathatta fel a gondosan elhelyezett festett tojásokat, csokinyuszikat és egyéb ajándékokat.

Nem tudott betelni azzal a furcsa, megmagyarázhatatlan érzéssel, amit ezek a pillanatok adtak neki. Pedig a csokinyuszik meg a csokitojások nem is hozták úgy igazán lázba, mint a többi gyermeket. Persze, mint mindenki, ő is örült az ajándékoknak, illedelmesen meg is köszönte azokat, ám már akkor is tudta, hogy nem azok az igazán fontosak számára, hanem valami egészen más, valami, ami sokkal mélyebb, sokkal bensőségesebb.

Ezért is történt meg oly sokszor, hogy a csokinyuszik az olvasztóedényben végezték, igaz, csak néhány héttel vagy hónappal később, amikor már mindenki számára bizonyossá vált, hogy nem fogja meggondolni magát az elfogyasztásukkal kapcsolatban, és csillogva csorduló csokimázként nyerték el létezésük valódi értelmét valamelyik családi kedvencnek számító sütemény vagy torta elkészítésekor.

Akkoriban persze még nem voltak igazán könnyen elérhetőek a minőségi alapanyagokból készült termékek, inkább valamiféle zsíros masszából formázott nyuszik kerültek az ajándékok közé. Olyanok, amelyek felragadtak az ember szájpadlására, és még jó ideig érezni lehetett az ízüket. Mégis volt valami különleges bennük. Talán a gyermekkor íze, talán valami egészen más, nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy akkoriban még fogalma sem volt arról, hogy egyszer majd maszkkal meg vakcinával felszerelt csokinyulak hódítják meg a világot, ahogyan arról sem, hogy az utóbbiaknak az ötlete éppen egy magyar cukrász fejéből pattan majd ki, aki csupán azt szeretné elérni, hogy a vásárlói jobb kedvre derüljenek az alkotásaitól, és ennek érdekében a sajátos látványvilág mellett a különleges ízvilággal is kedveskedik nekik, így az általa megálmodott nyulakat és azok fecskendőit olasz tejcsokoládéból készíti el, díszítésükhöz pedig ínycsiklandó marcipánvirágokat használ.

Ezek a különlegességek minden bizonnyal náluk sem csokimázként végezték volna, sőt ha akkor tudta volna, miket ajánlanak majd évekkel később a különféle színes magazinok a húsvét után megmaradt csokinyuszik újrahasznosítása érdekében, talán a kevésbé jó minőségű alapanyagokból készült társaik sem jutottak volna arra a sorsa. Akkor azonban még nem tudhatta, hogy a csokinyuszikból csupa csokis cookie-t, nagyon csokis brownie-t és csodás csokis tortakrémet is lehet készíteni, esetleg mézes-csokis kekszet, egyenesen Angliából, vagy éppen Jamie Oliver dupla csokis sütijét, ki tudja, honnan.

Azt viszont mi nem tudhatjuk, miként reagálna az évtizedekkel későbbi divathóbortokra, hiszen akár az is előfordulhatna, hogy tisztában van azzal, a lelki egészsége megőrzése érdekében olykor szerencsésebb a saját maga által megrajzolt koordináta-rendszer pontjaihoz igazodva, mintsem a mások által megfogalmazott kritériumokhoz alkalmazkodva megfogalmaznia önmagát.

És abban sem lehetünk biztosak, hogy ha így lenne, akkor vajon megengedné-e, hogy az életútját járva és közben minduntalan az élet értelmét keresve, olykor könnyedén fellibbenő, hófehér muszlinfelhőkkel, olykor nehézkesen rátelepedő, koromfekete szaténleplekkel fedje el lelkének legmélyebb rezdüléseit, örömeit és bánatait, sőt velük együtt talán önmagát is. És vajon megengedné-e, hogy elterelődjön a figyelme a gyermekként megélt csendes csodavárásról, az ünneptől kapott furcsa és megmagyarázhatatlan érzésekről, illetve arról a megfoghatatlan különbözésről, ami ünneppé teszi az ünnepet – csokinyuszistul, csokimázastul meg mindenestül?

Máriás Endre