A boszorkány meg a csülök
A Zentai Magyar Kamaraszínház társulatának tagjaiként nemrég újra lehetőségünk nyílt arra, hogy Mosonmagyaróváron vendégszerepeljünk. Három napot töltöttünk ott, és ez alatt az idő alatt összesen öt előadást játszottunk a gyerekeknek. Az Égig érő fa című mesedarabunkat adtuk elő, amit Crnkovity Gabriella rendezett. Nagyon szeretem ezt az előadást, és azt hiszem, ezzel a kollégáim sincsenek másként, hiszen már a próbafolyamat is nagyon izgalmas volt valamennyiünk számára. Gabi egy látványos díszletet talált ki, és a darab minden egyes pillanatát alaposan átgondolva hozott létre egy olyan produkciót, amely nemcsak a gyereknek, hanem a szülőknek is érdekes, hiszen humoros és nagyon szép is egyben. Idehaza általában nagyon szereti a közönség az előadást, és ez szerencsére Mosonmagyaróváron sem volt másképp. Mind az öt alkalommal teltház előtt játszottunk, a közönség soraiban ülő gyermekek és fiatalok pedig lankadatlan figyelemmel és töretlen lelkesedéssel követték a darabot, amit kiválóan bizonyítanak azok a pillanatok, amikor az ember a színpadon állva meghall egy-egy hangosabb bekiabálást, mikor meglátják a sárkányokat, vagy mikor megjelenik a királylány. Boszorkányként a gyerekek inkább félnek tőlem. A szülők viszont szeretnek. Na jó, azt hiszem, a gyerekek is, csak másként!
Ja, és természetesen nem felejtettünk el elmenni a jól bevált éttermünkbe sem, ahova a csülök csábít időről időre vissza bennünket. (Előre szólok, a gasztronómiáról még sokszor lesz szó ezen az oldalon, csakúgy, mint sok egyéb olyan dologról is, amelyek nem állnak szoros kapcsolatban a színházzal, mégis fontos szerepet játszanak az életemben, mint amilyen például a rádiózás vagy a nagy szerelmem, a crossfit!)
Visszatérve Mosonmagyaróvárra meg az ottani élményekre, azt azért mindenképpen le kell szögeznem, hogy egy-egy ilyen vendégszereplés során valahogy mindig egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, ami nagyon jót tesz a társulatunknak. De nemcsak ezért szeretek külföldre járni és külföldön játszani, hanem azért is, mert mindig jól esik azt érezni, hogy nemcsak itthon értékelik azt, amit csinálunk, hanem a más helyeken is. Alig várom a következő lehetőséget!