„Sok mosolyt kapunk”
A Tisza-parton közlekedve egyszer csak arra lettünk figyelmesek mi, környékbeliek, hogy a Stevan Sremac utcában, vagyis a város szívében szinte az alapoktól a tetőig felújítanak egy régi házat, amely éveken át lakatlan volt. Látszott, hogy nem kisebb tatarozásról van szó, hanem alapos munka folyik. Aztán egyre szépült az építmény, visszakerült a tető, kellemes színre váltott a szürke utcai fal, míg végül a nyáron függöny került az ablakokra, és esténként fény szűrődött ki.
Azóta naponta látni az asszonyt és az embert a Tisza-parton sétálni skót juhászkutyáik társaságában. Valahogy olyanoknak tűntek, akiknek szívesen köszön az ember, még ha nem is ismeri őket. Azt beszélték, nem idevalósiak, talán a férfi, és hogy Magyarországról jöttek. A közelmúltban felkerestem őket, hogy meséljék el, mi hozta őket Zentára, milyen itt nekik.
Nem kellett őket rábeszélni a találkozóra, örömmel fogadtak. Ahogy beléptem hozzájuk, a két mentett skótjuhász körbeszaglászott, de nyugodtan helyet foglalhattam tőlük a tágas, otthonos nappaliban, ahol egy jó kávé mellett a háziak elmesélték, hogy kerültek ide, és hogy érzik magukat újonnan választott otthonukban.
Berdál Gábor és Füredi Éva tavaly júliusban költöztek Zentára. A magyarországi Piliscsabáról jöttek, és itt képzelik el nyugdíjas éveiket. Gábor Csókán született, apjával középiskolás korában költözött Belgrádba, ahonnan 1998-ban, 42 évesen három bőrönddel Magyarországra ment, és ott telepedett le. Tizenöt évvel ezelőtt találkozott Évával, összeházasodtak, és egy Piliscsabához közeli lakóparkban éltek egy gyönyörű gerendaházban. Éva tanítónőként dolgozott, Gábor kereskedelmi vezetője volt egy kisebb cégnek. Több mint két évvel ezelőtt Éva ötlete volt, hogy hagyják ott Magyarországot, és költözzenek Zentára, hiszen ő ebbe a Tisza-parti városba már akkor beleszeretett, amikor Gábor először hozta erre a vidékre.
– Ez elég merész vállalkozásnak tűnik. Miért döntöttetek úgy, hogy Zentára költöztök?
Éva: – Nagyon szép vidéken, egy Piliscsabához közeli lakóparkban laktunk. Ott mindenki úgy él, hogy reggel autóval elmegy dolgozni, leginkább Pestre, és délután 5 és 7 óra között ér haza. Amikor hazaér, még kaput sem kell nyitnia, nyílik magától, és az udvarban vagy a garázsban száll ki, vagyis senkivel sem találkozik. Gyakorlatilag mi is így éltünk, és hiába voltunk csodás helyen, nem alakult ki közösségi élet, hiszen a lakópark nem olyan, mint egy falu, mert nincsenek helyi lakosok, oda mindenki úgy költözött oda valahonnan. Sok idegen ember egy helyen. Szerettünk ott, mert nagyon szép a vidék, a házunk a mi kényelmünkre készült, meg a keresztgyermekeink a szomszédban laktak, ami fontos volt, de egy idő után megváltoztak az igényeink. Tudtuk, hogy én hamarosan nyugdíjba megyek, és ezt úgy éltük meg, mint egy lehetőséget a váltásra. Az én ötletem volt, hogy költözzünk Zentára, hiszen nekem már akkor megtetszett a város, amikor Gáborral először eljöttem Csókára az édesanyjához, és átjöttünk ide. Amint kipattant ez a fejemből, már kerestem is az interneten a Zentán eladásra kínált házakat.
Gábor: – Én magamhoz sem tudtam térni Éva ötletétől, gondoltam, alszik rá egyet, és aztán megy minden tovább a régi kerékvágásban, de reggel azzal fogadott, hogy éjjel a zentai ingatlanközvetítő honlapján keresgélt, és sok zentai házat kínálnak eladásra. Innen aztán nem volt megállás, és 2018. november 22-én alá is írtuk ennek a háznak az adásvételi szerződését. Azért hangsúlyozom a dátumot, mert ez napra pontosan húsz évvel azután volt, hogy elhagytam ezt az országot. Megőriztem az 1998. november 22-ei vonatjegyet, amivel elutaztam. Ezt az egybeesést csak akkor vettük észre, amikor aláírtuk a szerződést, és ezt isteni jelnek tekintettük.
– Hogy alakítjátok itt az életeteket?
Éva: – Sokszor elgondolkodom azon, hogyan volt egyáltalán időm dolgozni, mert itt annyira sűrű lett az életünk, hogy bele sem férne a tanítás. Mivel már nem kell munkahelyre járnom, van időm alkotni, új dolgokat kipróbálni. Sokat sütök, nagy adag birsalmasajtot főztem az ősszel, szeretek szőni, varrni, és a pincében ott vár a korongom és a kályha az égetéshez, úgyhogy nem unatkozom. Egyébként nagyon jól fogadtak itt bennünket, úgy látjuk, hogy örültek nekünk az emberek, és annak is, hogy felújítottuk ezt a gyönyörű házat. Azt nem mondhatom, hogy barátságok alakultak ki, mert ennyi idő alatt ez képtelenség, de nagyon jó kapcsolatok szövődnek. Ha kimegyek az utcára, rám köszönnek, megkérdezik, hogy vagyok, tehát már tudják, hogy hova tartozom. Naponta kétszer sétálunk a kutyákkal, szeretjük nagyon a Tisza-partot, élvezzük, hogy minden közel van, a bolt, a piac, és az is nagyon szimpatikus, hogy közvetlenek az emberek, és visszamosolyognak. Én ez alatt a fél év alatt sokkal több emberrel megismerkedtem itt, mint ott tizenöt év alatt.
Gábor: – Az látszik, hogy nehéz a helyzet, de nagyon sok mosolyt kapunk. Még az üzletekben a pénztárossal is váltunk néhány szót, és ez annyira jó dolog. Évát az is elkápráztatta, hogy az emberek munkanapon is megállnak egymással beszélgetni, nem rohannak annyira. Nekem ez nem fura, csak vissza kellett szoknom, Évának meg teljesen új élmény.
Éva: – Szinte nem múlik el nap, hogy valaki ne csöngetne be, és ne hozna valami kóstolót, egy kis mézes pálinkát, és ez nekem annyira érdekes és jóleső. Szinte már zavarba ejtő ez a figyelmesség. Ilyen ott nem volt.
– Mit szólt a család, a barátok ahhoz, hogy elköltöztetek?
Éva: – Először azt gondolták, elment az eszünk, de aztán elfogadták. A barátaink nagyon sajnálták, hogy távolabb leszünk egymástól, de aztán velünk örültek. Gyermekünk nincs, ami esetleg megnehezíthetne egy ilyen elhatározást. A bátyám már nagyon hiányzik, hiszen azóta sem találkoztunk, sőt senkivel sem Magyarországról, hiszen nem jöhetnek. Ebben az egész helyzetben nekünk ez a legnehezebb, holott mi azt terveztünk, hogy sorra jönnek a barátaink vendégségbe. A házat is ennek megfelelően alakítottuk át. Én egyébként nem vágyom vissza, de azt nagyon szeretném, ha a barátaink jöhetnének, és megmutathatnánk nekik az itteni életünket.
– Nyüzsgéshez voltatok szokva, hiszen közel volt a főváros. A pesti élethez képest Zentán alig történik valami. Mi nyújt itt kikapcsolódást?
– Éva: Mi még ebben a korlátozásokkal teli időszakban is eljutottunk a színházba, és fantasztikusan éreztük magunkat. Nagyon tetszett a Zentai Magyar Kamaraszínház előadása, színvonalas volt, és feltöltő, és az már csak ráadás volt számomra, hogy öt perc alatt odaértünk a házunktól, és gyalog mentünk a színházba. A korábbi években már tapasztaltuk, hogy sok rendezvény van a városban, és most azokat nagyon hiányoltuk, de próbáljuk kihozni a jelenlegi helyzetből a legjobbat. Imádom a zentai piacot, szeretem, hogy naponta elmehetek, élvezem, hogy minden közel van, és nagyon várom a vásárt, mert az egyszer már lenyűgözött.
Gábor: – A régi ismerősökkel újra alakulnak a kapcsolataim. Nem égettem fel magam mögött mindent, amikor elmentem innen, így most sok régi baráttal találkoztunk ismét, és ez jó érzés. Szeretünk itt, és nagy boldogság nekem, hogy visszajöttem a feleségemmel. Azt sajnálom, hogy édesanyám nem élhette meg, de tudta, hogy jövünk, és örült neki.
Homolya Horváth Ágnes
(Magyar Szó, 2021. február 18.)