Száz év Zentán

Próbáljuk meg elképzelni, hogy valaki 1921 elején született, a mai napig jó egészségnek örvend, nem vesztette el a vitalitását, mentálisan pedig rendkívül jó kondícióban van. A zentai Balassy (szül. Molnár Szipán) Ibolya esetében, aki múlt csütörtökön töltötte be századik életévét, pontosan erről beszélhetünk.

Amikor a minap meglátogattuk őt a Tisza-parthoz közeli otthonában, nagy kedvvel és áradó bőséggel mesélt hosszú életéről, melyet végig szeretett városában töltött. Ibolya néni legszívesebben a második világháború előtti békebeli évekre emlékszik vissza. Zenta akkoriban még valóban csendes kisváros volt, amit még a forgalom zaja sem zavart, maximum a fiákerek kerékcsikorgása. Ő akkoriban járt gimnáziumba, s még ma is szeretettel emlékezik meg tanárairól, akik nemcsak a tananyagot adták elő, hanem megtanítottak a rendre és az illemre is – ami bizony meg is látszott az akkori világon.

Zenta társadalmi életét pezsgés jellemezte. Nyáron korzózás és fagylaltozás, télen korcsolya és teázás, a báli szezonról már nem is beszélve. Ő maga igen kedvelte a sportokat is, különösen a teniszt – a Népkertben két pálya is rendelkezésére állt a művelőinek. Emellett futballpályák és persze a híres pavilon, ahol mindig a tűzoltózenekar muzsikált. A másik nagy szerelme a fürdőzés volt a Tiszában, amelynek vizéből neki még alkalma volt kockázatmentesen innia is! Egészében véve a fiatalság nagyon szépen és kulturáltan tudott szórakozni, ami véleménye szerint ma már egyáltalán nem jellemző…

A néni szüleinek a háború előtt könyv- és papírkereskedése volt, amelyet ő szintén imádott. Gyakran járt be, és a legtöbb esetben talált is a maga kedvére való olvasnivalót. A Molnár-könyvesbolt mindig dugig volt emberekkel, hiszen az említettek mellett még könyvkötészet és kölcsönkönyvtár is működött ott.

Arra a kérdésemre, milyennek látja a mai világot az akkorihoz képest, egyetlen szóval úgy felelt, hogy borzasztónak. Mondja, régen járt már kint az utcán, de nem is igen vágyik rá. A mostani világot egy nagy gömbnek látja, amelybe beletuszkolnak minden „vicket-vackot”, jól megrázzák, mire a tatalma összekeveredik, aztán véletlenszerűen rendeződik el. Úgy véli, ennek az egésznek egyetlen mozgatórugója a pénz, amiért a ma embere bármire képes. Az utóbbi időben már a híreket sem szívesen nézi, inkább a rádióban keres magának valamilyen kulturális programot.

Ibolya néni napjai mostanában csendeskésen telnek, legszívesebben csak ül a foteljében, és az emlékei között időzik. Büszke a magyarságára – így is nevelték. Mindmáig meghatódik, amikor hallja a nemzeti himnuszunkat, amelyről az az első emléke, hogy kislány korában az édesapja minden délben sarkig tárta az ablakot, hogy az utca járókelői is hallják, amikor felcsendül a dal. Később jelen volt Budapesten, amikor hazahozták Amerikából a magyar koronát, ellátogatott az aradi vértanúk emlékművéhez is, Vajdahunyad várához is, és minden alkalommal a könnyekig meghatódott nemzeti értékeink, emlékeink felett.

A néninek nem volt olyan felhőtlen az egész élete, mint a gyermekkora. A háború után a boltjukat államosították, ezután varrásból, valamint annak oktatásából tett szert szerény keresetre. Kérdésemre, hogy miben látja a hosszú élet titkát, bölcs módon nem adott egyértelmű feleletet, hiszen az valószínűleg nem is létezik. Elmesélte, hogy kiskora óta többször is volt életveszélyben, és nem tudja, mik a tervei az Istennek vele kapcsolatban, mint ahogyan azt sem, ez a hosszú élet igazából büntetés vagy ajándék a részéről. Efelett gyakran eltöpreng.

Szögi Csaba

Fotó: Herédi Krisztián