Víz, víz, víz, de jó ez a tiszta víz…
A magzatvíz elfolyik és az új emberpalánta szárazra kerül. Vergődik, mint a partra vetődött hal. Sőt, teli torokból üvölt, hogy el kellett hagynia a biztonságot jelentő vízi környezetet. Soha többé nem lesz olyan jó dolga, mint az anyja hasában, ahol gondtalanul lubickolhatott, megkapott mindent, amire szüksége volt.
Sok millió évvel korábban, valamikor a vízben, a tengerek és óceánok végtelennek tűnő kékségében alakult ki az élet csírája, az első őssejt. Majd újabb sok millió évnek kellett eltelnie, mire a vízi világból a sokszorta szélsőségesebb életfeltételeket kínáló szárazföldre kievickéltek az első gerincesek. A bojtos úszójú halak már a légköri oxigént is hasznosítani tudták és megkezdődött a szárazföldek meghódítása.
A víztől azonban egyetlen szárazföldi élőlény sem tudta magát függetleníteni. A „szárazra vetődött” emberpalántát még évekig kell locsolgatni, mire felcseperedik. Eközben pedig egyre nagyobb vízfogyasztóvá, sőt vízpazarlóvá válik. Kezdetben beéri anyatejjel és 4–5 liter vízben tisztára lehet suvickolni, de később…
Egy felnőtt közép-európai ember naponta több mint száz liter vizet használ el. E hatalmas vízmennyiségnek csak a kis részét fogyasztja el, a többivel naponta többször is leöblíti a WC nevű vízöblítésű klozetot. Van, aki naponta koptatja a bőrét fürdéssel. Az elpiszkolódott gúnya kimosás hetente sok-sok újabb liter ivóvizet emészt fel. Egyesek nem átallnak heti rendszerességgel autót mosni, ivóvízzel!
De hát mért ne tennénk, amikor csak meg kell nyitni a csapot és már folyik is a tiszta víz, amivel kedvünkre azt teszünk, amit akarunk. Locsoljuk minden irányba, megöntözzük a virágokat, fellocsoljuk a felforrósodott betont is nyáron, hogy felfrissítsük a környezetünket.
A fürdőszobából, a konyhából, a mosógépből, a mosogatógépből stb. kikerülő víz már a szennyvíz kategóriájába tartozik. Szennyezzük az álló és folyóvizeket, a talajt, a természetes környezetünket. Mindezt tetézi a rengeteg ipari szennyvíz.
Az olyan nagyvárosok, mint Újvidék és Belgrád, ma sem rendelkeznek szennyvíztisztítóval, a városlakók milliói ürítik piszkukat a folyókba. Az élő vizek, az élő környezetünk terhelése egyre nagyobb. Egyre több vízben oldott vegyület kerül a természetbe. A hatalmas mennyiségű kommunális szennyvízzel még úgy ahogy megbirkózik a nagy vízhozamú Duna, de az úgynevezett öntisztulás puszta utópia. A folyóvizeink minőségével bajok vannak. A kevésbé veszélyes szervesanyag-terhelés mellett a folyók vizében számos nehezen lebomló, a természetben felhalmozódó, az anyag körforgásába bekerülő nehézfém is van. Nem ajánlatos például a folyók árterében élő fák törzsén növő gombák fogyasztása, mert bennük bizonyítottan felhalmozódhatnak a nehézfém-vegyületek.
A napi 100–150 liter vízfogyasztásunk hétköznapi dolognak számít. Eszünkbe sem jut, hogy ez másképpen is lehetne. És addig nem is fog az ember spórolni az ivóvízzel, amíg látszólag korlátlanul a rendelkezésünkre áll. De nem mindenütt ilyen rózsás a helyzet. Az emberi társadalom édesvízigénye meghaladja a rendelkezésre álló mennyiséget. A Föld vízkészletének csupán a két százaléka iható. Bolygónk számos térségében nagy gond a napi ivóvízmennyiség előteremtése. Afrikában, az egyre szélesedő, egyre sivatagosabb Száhel övezetben nagy kincs az ivóvíz.
Az ivóvíz nagyobb érték annál, hogy hosszútávon pazarlón éljünk vele, mégis ezt tesszük. Pedig előbb-utóbb, de inkább előbb elapadnak a megszokott ivóvízkészletek. A földkéreg még sok jó artézi vizet rejt. Elég csak 80–120 méter mélyre lefúrni, és már elérjük az első artézi horizontot, ahonnan azután kedvünkre szivattyúzhatjuk a tiszta ivóvizet. A mezőgazdaság, a növénytermesztés óriási mennyiségű vizet locsol szét a földeken, a globális vízfogyasztásért már 15 éve is 70–80 százalékban a mezőgazdaság volt a felelős, azóta pedig ez az arány tovább romlott. Az öntözés drasztikusan csökkenti a talajvíz szintjét, ami több kontinensen és térségben (Afrika, India, Mexikó, Ausztrália) máris súlyos gondot jelent. Hamarosan abszolút vízhiány várható 15 közel-keleti országban is, valamint Dél-Afrikában, Pakisztánban és India jelentős részén. A klímaváltozás tovább tetézi a bajt. Bolygónk kétharmadát tengervíz borítja, de az sós, nem iható, a só kivonása pedig drága és energiaigényes.
Az ivóvíz egyre jobb üzlet, stratégiai fegyver. Már a tőzsdén is kereskednek vele. Gomba módra szaporodnak az ásványvíz-palackozó üzemek, az önkiszolgálók polcain több tucat egészségesebbnél egészségesebb, hegyi forrásokból származó – legalábbis a reklámszövegből ez derül ki –, a szervezetre jótékony hatással bíró ásványvizet kínálnak. Nincs az a forrás, aminek a vizét ne palackoznák és forgalmaznák nagy haszonnal. Az extraprofit hajszolása mindent felülír. Csak azután nehogy az derüljön ki, mint néhány éve a Pepsi ásványvizéről Amerikában, hogy közönséges csapvizet palackoztak ásványvíz gyanánt. Az éhező, szomjazó afrikai bennszülött lakosság a palackozott, közönséges csapvíznek is nagyon örülne, azonban nincsen abban a helyzetben, hogy naponta palackozott vizet vásároljon. Az éhség, de még inkább a szomjúság elől tömegek vándorolnak el. Sajnos, az amúgy is nagy galibát okozó migráció a fekete kontinensről, a közel-keletről tovább fog erősödni az előttünk álló években.
Gergely József
(Magyar Szó, 2021. január 4.)