A lélekkel együtt gyógyuló test
Nehéz időszak elé néz az ember, amikor megtudja, hogy a szervezetében egy súlyos betegség tombol, mely lelassítja, megváltoztatja, kimeríti a testét és a lelkét egyaránt. A gyógyuláshoz vezető úton kiemelt szerepe van a kimondásnak, hogy megosztjuk valakivel, mit élünk át, hogyan éljük meg ezt a megpróbáltatást. A zentai Kormányos Ákos onkopszichológusként a daganatos betegséggel küzdőknek igyekszik lelki támaszt nyújtani.
— Miért esett a választásod az egészségügy talán egyik legmeredekebb és legsúlyosabb területére, az onkológiára?
— Ezt őszintén nehéz megválaszolnom saját magam számára is, és mások is gyakran szegezik nekem ezt a kérdést. A mesterszakos szakmai gyakorlaton megkérdezte a gyakorlatvezető, hogy szeretnénk-e haldokló beteggel találkozni. A diákok gyakran nem szívesen néznek szembe ezzel a helyzettel, és emlékszem, hogy én kértem, adjanak haldokló beteget. A gyakorlatom során végül két ilyen személyt láttam el. Később a szakdolgozatomat is a halál témájában írtam, és a többi közt az onkológián végeztem kutatásokat. Már akkor jeleztem, hogy szeretnék ott dolgozni. Akkor nem volt felvétel, de néhány évre rá sikerült bejutnom. Valahogy azt gondolom, hogy jól viselem az érzelmileg borzasztóan nehéz helyzeteket, és egyrészről ezt próbára is teszem ezzel a területtel. Másrészről pedig, ha már én tudom ezt csinálni, sok kollégám viszont nem, akkor feladatom is, hogy ezen a területen dolgozzak. Szeretném hozzátenni, hogy közben sokat változtak a gondolataim. Nagyon fontos kiemelnem, hogy bár a haldokló kórházi betegektől indult ez az egész, a kórházban valójában kevés a végső stádiumos beteg. Ezt azért tartom fontosnak kimondani, hogy eloszlassuk azokat az esetleges félelmeket, hogy aki kórházba kerül, annál nagy a baj. A másik fontos tapasztalat számomra, hogy nem biztos, hogy van nehéz meg nehezebb terület. Inkább személyenként változó. Amíg én az onkológiát jól viselem, vannak olyan területek, ahol nem tudnék egy percet sem dolgozni, mert nem bírná a lelkem. Hogy megosszak egy nagyon személyes dolgot, ilyen például a gyógypedagógia, egyszerűen nem bírnám. Ezen a szakterületen természetesen nem csak az elmúlás a nehéz és fontos kérdés. A betegek és a hozzátartozók sok egyéb nehézséggel küzdenek.
— Az orvos vagy a páciens dönti el, hogy szüksége van a pszichológus segítségére? Díjmentes „szolgáltatásról” beszélünk?
— Én a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Onkoterápiás Klinikájának dolgozója vagyok. Mivel ez egy állami intézmény, a munkánkra a magyarországi törvények és az uniós szabályozások is vonatkoznak. Minden olyan betegnek, akit jelenleg vagy a múltban a mi klinikánk látott el, joga van a pszichológiai és a pszichiátriai szolgáltatás igénybevételére. Ezt a társadalombiztosítás finanszírozza. Egyszerűbben tehát bárki, akit Szegeden kezelnek, kérheti a pszichológusi segítséget. A betegek sajnos gyakran nincsenek tisztában a jogaikkal. A szegedi klinikán éppen ezért mi, a pszichiáter-pszichológus csapat szoktunk vizitet tartani, meglátogatunk minden bent fekvő beteget, és elmondjuk, hogy van ilyen lehetősége. Az is gyakori, hogy az orvos, az ápolószemélyzet vagy más kollégák kérik a pszichológusi beavatkozást. Ennek különféle okai lehetnek. A járóbetegek esetében az orvosok, ápolók tájékoztatják a pácienseket erről a lehetőségről. Az mindig sikerélmény számunkra, amikor szájról szájra terjed a jó munkánk híre. A betegek egymást bátorítják, hogy jöjjenek el hozzánk.
— Miben különbözik a veled mint onkológiai pszichológussal való találkozás egy általános pszichológiai beszélgetéstől?
— Az onkopszichológus egy picit leegyszerűsítve az a pszichológus, aki elsősorban onkológiai betegeket lát el. Ez nem egy külön szakvizsgához köthető terület. Tudtommal jelenleg nincs meghatározva, hogy ki nevezheti magát onkopszichológusnak. Egyébként létezik onkopszichológiai társaság Magyarországon. Elmondható, hogy akármilyen szakterületen tevékenykedik a pszichológus, és akármilyen módszerrel, az alapok ugyanazok. Nagy odaadással, segítő/gyógyító szándékkal, a másik teljes és feltétlen elfogadásával dolgozunk. Ebben az értelemben ha beülök egy onko- vagy egy másik fajta pszichológushoz, én sem tudnám megmondani, hogy melyik melyik. Az onkopszichológus jártasabb ezen a területen, mind gyakorlatban, mind elméleti tudásban. Ez azonban a beteg számára nem feltétlenül kell, hogy kiderüljön, hiszen nem lenyűgözni akarjuk tudásunkkal, hanem néha egyszerűen csak megfogni a kezét. Éppen úgy, ahogy egy pszichiátriai betegnek is megfoghatja a kezét a klinikai szakpszichológus.
— Biztosan nehéz akár szakemberként, akár emberként erőt adni a betegeknek. Mennyire tudod elválasztani a hivatást a magánéletedtől, vagyis hazaviszed-e mások harcát?
— Elő-előfordul, hogy hazaviszek egy-egy történetet. Volt, hogy egész hétvégén egy beteg helyzetére gondoltam. Ez azért szerencsére meglehetősen ritka. Azt hiszem, előnyös lehet a rítusok kialakítása. Sokat segít nekem, hogy a klinika a Tisza partján van, és mindennap elmegyek mellette kétszer. Reggel a Tisza-part kapcsolja be a pszichológust, hazafelé a Tisza-part kapcsolja ki. Ez akkor nehéz, amikor le van zárva a rakpart.
— Mi a véleményed az akarat erejéről? Mennyiben járulhat hozzá a gyógyuláshoz, ha valaki szeretné leküzdeni a betegséget?
— Az akarat nagyon sok mindent eldönt, ezenkívül a hit is megjelent bennem. Mindkettő rombolhat és építhet is. Sajnos vannak olyan betegeink, akiknek nagyon jók az eredményeik, meg fognak gyógyulni, de egyszerűen minden erejükkel abban hisznek, hogy elhunynak. Ezzel nagyon sokat tudnak ártani maguknak. Persze a másik történet, melyet szeretünk hallani, amikor valaki az akaraterejével le tud győzni olyan helyzeteket, amelyeket papíron nem lehetne, de mindenképp fontos a realitás talaján állni. Nem elég önmagában akarni, olyan klienseink is vannak, akik állítják, hogy ők lélekben és fejben nagyon meg akarnak gyógyulni, de nem hajlandóak elfogadni az orvos kezelését. Le kell szögezni, bár a XXI. században tudjuk, hogy a gyógyítás egész csapatot igénylő feladat, hiszen szerepet kapnak benne gyógytornászok, ápolók, pszichológusok, orvosok és egyéb szakemberek is, de elsősorban az orvosi kezelés gyógyít. Fontos megjegyezni, hogy nem lehet folyton akarni, nem türelmetlenkedhetünk. Ez a fajta gyógyulás lassú folyamat. Türelmesnek kell lenni, annyit mozogni, amennyit a gyógytornász előír, és a többi időt szigorú pihenéssel tölteni.
— Megosztanál az olvasókkal egy számodra kedves sikertörténetet, amikor meggyógyult egy beteged?
— A legutóbbi pozitív élményemről számolnék be. Egy középkorú ember feküdt nálunk az osztályon. Nagyon rossz állapotban volt, egy közeli rokona is daganatos betegségben hunyt el. Voltak szuicid gondolatai, illetve hónapok óta nem tudott aludni. Az orvosi leletei biztatóak voltak, de féltem, hogy pszichésen nem tudja végigcsinálni. Egy másik, az egész életét meghatározó betegséggel is küzdött, ami csak nehezítette a helyzetét. Hozzám került rendszeres ellátásra, és a szuicid gondolatok, illetve az alvásproblémák miatt a pszichiáter kolléga beavatkozása is szükségessé vált. Lehetőség szerint mindennap elmentem a beteghez, heti kétszer hosszabb beszélgetésre, a többi napokon pedig legalább néhány szóra. A pszichiáter kolléga ilyenkor nagy teret ad nekünk, beállítja a gyógyszert, és utána inkább a háttérből támogat a továbbiakban. Bármikor a rendelkezésünkre áll, akár szakmai tanácsokat is ad, sokat tanultam tőle. Néhány nap múlva a beteg már tudott aludni, megszűntek a szuicid gondolatai. Mondhatom, hogy vidám lett, sokat viccelődött. Két hónapot kellett bent töltenie, és a kezelés lejártakor a lehető legjobb eredményekkel engedték haza. Az utolsó hetekben sokszor köszönte meg külön nekünk, a „pszi” csapatnak a munkát, melyet érte tettünk.
Bíró Tímea
(Hét Nap, 2020. december 4.)