A tanárnő, akiből sugárzik a szeretet

A nagybetűs tanárnő. Így jellemzik egykori diákjai Evetovics Máriát, a Zentai Gimnázium legendás hírű magyar nyelv és irodalom szakos tanárnőjét, egykori igazgatónőjét, akit Zenta község önkormányzata szeptember 11-én, a város napja alkalmából Pro Urbe életműdíjjal tüntetett ki azért a sok évtizedes önfeláldozó tevékenységéért, amelyet a város fejlesztése, illetve hírnevének öregbítése érdekében kifejtett, miközben generációk sorának életét határozta meg iránymutatásával. Evetovics Máriával az elismerés kapcsán beszélgettünk.

– Hogyan emlékszik vissza a Padén töltött gyermekéveire, mi az, amit magával hoz a családból?

– Gyermekkoromban mindig azon sírdogáltam, hogy nem volt testvérem, mivel a társaimnak, akikkel óvodába meg általános iskolába jártam, mindenkinek volt. Édesanyám sokszor mesélte, hogy kifeküdtem az udvarra, és azt énekeltem: „Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekem kisbabát…” Aztán nyolc év után végre megszületett a testvérem. Sokat segítettem édesanyámnak, szerettem vigyázni a kisöcsémre, ugyanakkor imádtam sportolni is, kézilabdáztunk, kosárlabdáztunk, az iskola udvarában játszottunk. Amikor volt szabadidőnk, rohantunk a Tiszára úszni, majd szaladtunk vissza, egészen hazáig. A szüleink eléggé szabadon neveltek bennünket, viszont megvoltak az íratlan szabályok, édesapámnak, aki bognármester volt, soha nem kellett ötször elmondania valamit, mindent csupán egyszer közölt, majd rám nézett, és én tudtam, mit kell tennem. A rokonsággal is igyekeztünk tartani a kapcsolatot, a legszebb élmények a téli időszakban voltak, amikor kezdődtek a disznóvágások. Megvolt, hogy ki vág először, ott összegyűlt az egész rokonság, majd két hét múlva jött a következő ilyen alkalom, és így telt el a tél, tavasszal pedig sokat segítettem a kertben, és ez a szokásom a mai napig megmaradt, hiszen még mindig nagyon szeretek kertészkedni.

– A pályaválasztását milyen tényezők befolyásolták, miért döntött amellett, hogy magyar nyelv és irodalom szakos tanár lesz?

– Már gyermekként is szerettem iskolába járni, hiszen igen kedves tanáraim voltak. Mivel csak kevesen jártunk az iskolába, felemás osztályunk volt, fele szerb, fele magyar anyanyelvű diákkal, így mire befejeztem a nyolcadikat, tökéletesen elsajátítottam a szerb nyelvet is. Nagybecskerekre mentem gimnáziumba, ahol nem bizonyult könnyűnek a beilleszkedés, hiszen faluról felmenni a városba mindig sok nehézséggel jár. Színkitűnő tanulóként érkeztem oda, mégis nagyon megszenvedtem azzal, hogy tartani tudjam ezt a szintet. Szerencsére jó barátnőkre és barátokra találtam, akik sokat segítettek nekem, és azt a várost is nagyon megszerettem. Ami a pályaválasztást illeti, először testneveléstanár szerettem volna lenni, majd matematikatanár, ám abban az évben, amikor érettségiztem, megnyílt a Magyar Tanszék, és felkértek bennünket, hogy aki csak teheti, iratkozzon oda, még ösztöndíjat is kapunk. Jódal Dezső osztályfőnököm és magyartanárom sugallatára iratkoztam a Magyar Tanszékre, így lett belőlem magyar nyelv és irodalom szakos tanár. Az egyetemistaéveim csodálatosak voltak, kiváló generáció verődött össze akkor, olyan jeles személyek voltak az évfolyamtársaim, mint Bányai János, Gion Nándor, Utasi Csaba, Gerold László, Mirnics Zsuzsa, hogy tovább ne is soroljam. Csupa irodalomkedvelő és vitázni szerető ember, akikkel igencsak összetartottunk, sőt gyakran össze is jártunk, olyanok voltunk, mint egy középiskolai osztály, szerettünk együtt bulizni, kirándulni. Hihetetlenül kellemes és szép éveket töltöttem Újvidéken.

– A tanulmányai befejezése után először Bácskossuthfalván kezdett dolgozni, utána Zentára került. Milyen volt a pályakezdés időszaka?

– Bácskossuthfalván mindössze egy évig dolgoztam. Nagyon jól éreztem ott magam, kedves emberekkel ismerkedtem meg, a falu teljesen elfogadott. Ha tőlem függött volna, örökre ott maradtam volna. De szóltak, hogy magyar nyelv és irodalom szakos tanárt keresnek Zentán, ahol ráadásul a fogtechnikus férjemnek is ajánlottak állást, így 1964-ben ideköltöztünk. Négy évig az Emlékiskolában dolgoztam, utána kerültem át a gimnáziumba, ahol elsősorban azért volt nehéz dolgom, mert az általános iskolában egészen más módszerekkel dolgoztam, és hirtelen jött a váltás, miután Szloboda János tanár úr átment egy másik munkahelyre, és az ő helyére kerültem. Nem nagyon volt kitől tanácsot kérnem, nem volt kivel megbeszélnem azokat a nehézségeket, amelyekkel szembesültem, csupán két általános iskolai tanárnőtől, Szabó Jolántól és Czabaffy Ágnestől kaptam segítséget. Magamra voltam utalva, ám lassan megtaláltam a helyemet, sok könyvet vásároltam, köztük különféle módszertani kiadványokat is, és így kialakítottam a saját kis módszeremet, amely az egész pedagógusi pályámat meghatározta.

– Mi volt az alapja ennek a módszernek, mire helyezte a fő hangsúlyt a pedagógusi munka során?

– Az alapját az a célkitűzés képezte, hogy megszerettessem a gyerekekkel az irodalmat, a helyes beszédet, olvasásra neveljem őket, ráadásul mindezt úgy, hogy közben barátként tekintsenek rám, és tudják, bármilyen problémával fordulhatnak hozzám. Mindig elfogadtam, ha ellentmondtak, vagy ellenvéleményt fogalmaztak meg. Azt mondtam nekik, nem muszáj egyetérteniük azzal, amit én mondok, vagy amit valamelyik kritikus mond, hanem ha meg tudják indokolni, alá tudják támasztani részletekkel, idézetekkel, gondolatokkal a véleményüket, akkor elfogadom azt. Így az óráimat mindig nagyon közvetlen, baráti hangulat jellemezte. Nálam nem kaptak egyest, ha nem írták meg a házi feladatot, vagy nem olvasták el a házi olvasmányokat, inkább azt mondtam nekik, jelentkezzenek, amikor elolvasták, és így is tettek. Persze, előfordulhat, hogy néha becsaptak, ám biztos vagyok abban, hogy az esetek többségében megcsinálták azt, amit elvártam tőlük.

– A magyarságtudat erősítése mennyire volt fontos célkitűzése, egyáltalán mennyire lehetett ezt akkor bevinni az iskolába?

– Be lehetett vinni, ha az ember elég ügyes volt. Magam is igyekeztem beleszőni az órákba, ahol csak lehetett, ugyanis rendkívül fontosnak tartottam, hogy legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk. Arra biztattam őket, hogy szeressék és becsüljék meg az anyanyelvüket, és arra kértem őket, hogy olvassanak, fejlesszék magukat, nézzenek utána minél több olyan dolognak, amiről úgy érzik, még nem tudnak róla eleget. Arra is próbáltam ösztönözni őket, hogy kapcsolódjanak be a város kulturális életébe, járjanak színházba, kiállításokra, könyvbemutatókra és egyéb rendezvényekre. Persze én is mindig velük tartottam, hiszen az nem lehetséges, hogy a tanár azt mondja nekik, menjenek el, ő pedig otthon marad. De nemcsak el kellett menniük, hanem be is kellett számolniuk az ott látottakról és hallottakról, azután beszélgettünk, vitatkoztunk, véleményt formáltunk, ami nagyban hozzájárult az értékrendjük alakulásához és a személyiségük formálódásához.

– Éveken át nemcsak magyartanára, hanem vezetője is volt a gimnáziumnak, ráadásul egy olyan időszakban, amely meghatározó volt az intézmény jövője szempontjából. Ezekre az évekre milyen érzésekkel tekint vissza?

– Először öt-hat éven át pedagógiai vezető voltam, majd felkértek, hogy vállaljam el az igazgatói tisztséget. Nem nagyon akartam kötélnek állni, ám hosszas rábeszélés után be kellett látnom, hogy igenis minden tőlem telhetőt meg kell tennem azért, hogy meg tudjuk menteni az iskolát. Akkor kellett ugyanis kiharcolnunk azt, hogy visszakapjuk azokat a tagozatokat, amelyeket elvettek tőlünk, hiszen korábban már volt itt közgazdasági iskola, kereskedelmi, vegyészeti, középorvosi és gimnázium is, amelyeknek a visszaszerzéséért igencsak meg kellett küzdenünk. Emlékszem, egyebek mellett az épületet is rendbe kellett hozatnunk, mindent átfestettünk, átrendeztünk, virágállványokat készíttettem az akkori bútorgyárban, minden gyönyörű volt, és aztán rengeteg munkával, számos megbeszéléssel, temérdek utazással sikerült elérnünk azt, amit szerettünk volna: mind a négy profilt visszaállítottuk. Amikor mindez sikerült, akkor megköszöntem a lehetőséget, és lemondtam, sokak felháborodására, ugyanis azt mondták, ilyet még nem hallottak, hogy valaki ennyit dolgozik, aztán meg otthagyja az egészet. De engem ez soha nem vonzott. Csak azért vállaltam el, mert időközben nagyon megszerettem Zentát, és rendkívül fontosnak tartottam, hogy visszakapjuk azt, amink volt. Megjegyzem, az intézmény vezetését is csak úgy vállaltam el, hogy közben mindig legyen két tagozat, amelyen taníthatok, mert az volt az, amit igazán szerettem, ezért semmiképpen sem akartam kiesni belőle.

– Mekkora kihívást jelentett akkoriban az, hogy összeegyeztesse a pedagógusi, illetve az intézményvezetői feladatokat a feleség és a családanya szerepkörével?

– Ez igen nagy kihívást jelentett számomra, hiszen valóban nehéz volt összeegyeztetni a kettőt, ám az iskolában soha nem beszéltem arról, hogy mi minden várt rám otthon, még a tanáriba sem vittem be soha az otthoni dolgokat. Senki nem tudta, hogy két síkon folyik a harc, itt is, ott is meg kell felelnem, ám valahogyan mindig sikerült összeegyeztetnem a kettőt. Egy lányom és egy fiam van, a lányom vegyészmérnök, a fiam fogorvos. A fiam jugoszláv válogatott úszó volt, így már 17 évesen Zágrábba igazolt, ám amikor beiratkozott az egyetemre, akkor választania kellett, hogy melyik a fontosabb számára, és a tanulás mellett döntött. Ott fejezte be az egyetemet, aztán jött a háború, és mivel nem szeretett volna a sajátjai ellen harcolni, Svédországba ment a feleségével és a kisfiával. Azóta is ott élnek, ma már három gyermekük van, két fiuk és egy lányuk. A lányom szintén Svédországban él, ott fejezte be az egyetemet is, és neki is van egy lánya és egy fia. A legnagyobb öröm számomra az, hogy közben született két dédunokám is. Sokat járok ki hozzájuk, azért is mentem el idő előtt nyugdíjba, hogy minél többet foglalkozhassak az unokáimmal, viccesen mondtam is, hogy eleget neveltem más gyerekeit, itt az ideje annak, hogy a sajátjaimmal foglalkozzak. Élvezni akartam az unokáimmal töltött időt, és ez szerencsére sikerült is. Megtanítottam őket magyarul beszélni, sőt írnak és olvasnak is magyarul, amire nagyon büszke vagyok.

– Több mint két évtizede nyugállományba vonult. Hogyan éli meg a nyugdíjas éveket, mivel telnek a mindennapjai?

– A nyugdíjat örömmel fogadtam, mert úgy éreztem, elérkezett az ideje annak, hogy befejezzem az aktív pedagógusi pályafutásomat. Nagyon sok egykori kolléganőm meg kollégám jajgat, amikor találkozunk, mondván, unalmasak számára a nyugdíjas évek. Én soha nem éreztem így. Tudatosan elvágtam az addigi életemet, és kialakítottam helyette egy teljesen újat. Sokat utaztam Svédországba, sokat voltam a gyermekeimmel, az unokáim a nyarat mindig itt töltötték nálam, Zentán. Szeretek sétálni, kerékpározni, úszni, szeretem a kertemet, szeretek olvasni, zenét hallgatni, és ez kitölti a mindennapjaimat. Egyáltalán nem gondolok arra, hogy mennyi év múlt el, vagy arra, hogy nyugdíjas, esetleg beteg vagyok. Betegségekről egyébként sem szeretek beszélni. Azt sem hagyom, hogy mások ezt tegyék, ha valaki elkezdi sorolni, milyen betegségei vannak, vagy milyen orvosságokat szed, akkor rögtön befejezzük a beszélgetést. Annak viszont mindig nagyon örülök, amikor az egykori diákjaim meglátogatnak, jólesik meghallgatni, hogy mi történt velük azóta, amióta nem találkoztunk, sőt az is, ha úgy érzik, megosztanák velem a problémáikat. Ez volt rám a jellemző addig is, amíg tanítottam. Mindig szakítottam időt arra, hogy meghallgassam a problémáikat, és segítsek nekik a megoldásukban. Sokuknak éppen az összeköttetéseim révén tudtam segíteni, olykor akár azzal is, hogy ha nem voltak jómódúak, akkor ösztöndíjat szereztem nekik, vagy elintéztem, hogy valamelyik vállalat fedezze számukra az utazás költségeit, amiért nagyon hálásak, még ma is emlegetik, hogy ha akkor nem segítettem volna nekik, akkor valószínűleg a középiskolát sem tudták volna befejezni. Még ma is büszkeséggel tekintek az egykori diákjaimra, örülök a sikereiknek és annak is, hogy a legtöbben közülük felnőttként is irodalmat és művészeteket kedvelő, magyarságukra büszke emberként élik az életüket.

– Ennyi év távlatából mit tanácsolna a mai pedagógusnemzedéknek, mi az, amire oda kellene figyelniük akkor, amikor fiatalokkal foglalkoznak?

– Elsősorban türelmet és szeretetet ajánlanék nekik. A felnövekvő generációk persze ma már egészen mások, mint amilyenek az én időmben voltak. A gyerekek élénkebbek, talán felszabadultabbak is, sőt előfordulhat, hogy a tanár sem jelent már nekik annyit, mint évtizedekkel ezelőtt, ennek ellenére azt mondom, hogy próbáljanak kedvességgel, nyugalommal, szeretettel és főleg odafigyeléssel fordulni a diákok felé, csakis szeretettel, jó szóval és türelemmel lehet jó irányba terelni őket.

– Hogyan éli meg azt, hogy Zenta község önkormányzata Pro Urbe életműdíjjal tüntette ki, amelyre egykori diákjai terjesztették fel?

– Nagyon jóleső érzéssel tölt el. Nem tagadom, igencsak meglepődtem, amikor megkaptam a bizottság értesítését, hiszen nem is gondoltam arra, hogy ennyi évtized távlatából még mindig emlékeznek rám. Ezért az első napokban még nem is tudtam igazán örülni neki. Aztán a barátaim, barátnőim mind azt mondták, legyek büszke rá, mert megérdemeltem, és az egykori diákjaim, akik közül hihetetlenül sokan gratuláltak, szintén kivétel nélkül azt mondták, hogy nagyon-nagyon megérdemeltem. Akkor kezdtem igazán büszke lenni rá, és természetesen azóta is nagyon örülök neki, az pedig külön örömteli számomra, hogy a diákjaim terjesztettek fel rá, hiszen ez azt igazolja, hogy tudtam nekik adni valamit, ami meghatározó volt számukra, amire még a hosszú évek, évtizedek után is szívesen emlékeznek vissza.

Máriás Endre

(Magyar Szó, 2020. szeptember 26.)

Fotó: Herédi Krisztián