Az ősi és a modern hangszerek találkozása

Márai Sándor szerint a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak.  Nos, minap napilapunk munkatársa is megtapasztalta mindezt, amikor a zentai Nagyrét rejtekében lévő lovasiskola udvarának hűvösében három lelkes hangszerkészítő és a hangszereket meg is szólaltató fiatallal együtt lovagolta meg a sámándob, a tandrumm és a didzseridu ritmusát.

Lipinszki Szuzannát az észak-bácskai kisváros lakói elsősorban lovasiskolai oktatóként ismerik, és kevesen tudják róla, hogy szebbnél szebb sámándobokat is tud készíteni, amiken előszeretettel zenél is.  Pósa Zoltánt elsősorban az egykori Nyári Ifjúsági Játékok egyik szervezőjeként ismertem, és csak nemrég tudtam meg, kellemesen meglepődve, hogy újabban tankdrumok, vagyis nyelves dobok készítésével is foglalkozik. Hozzájuk képest Balassa Árpád bizonyos tekintetben már veterán zenésznek és hangszerkészítőnek nevezhető, mivel ő korábban számos vajdasági zenekar fellépéseit is tette színesebbé didzseriduzenéjével. Először a Nyári Ifjúsági Játékokon találkozott az ausztrál bennszülöttek hangszerével, és ott is próbálta ki először, majd azon nyomban eltökélte, hogy neki is lesz ilyenje, ahogyan arra is rájött, hogy akkor lesz legjobb hangszere, ha ő készíti el. Mivel tartományunkban eukaliptuszfa nem terem, így a készítés során Árpád már szinte minden fafajtát kipróbált, amelyek közül az egyik, ami a legjobban bevált, a diófa volt.

– Arra kellett odafigyelnem, hogy az általam kiválasztott fában ne legyen sok csomó, mivel azok idővel kiesnek, illetve arra, hogy ne repedjenek meg, ugyanakkor a hangszer érzékeny a nedvességre is, ezért jól le kell védeni, és akkor nem lesz vele gond – vezetett be minket a fúvós hangszer készítésének rejtelmeibe a fiatalember, aki elmondta azt is, hogy többnyire kézzel, úgynevezett szendvicsmódszerrel készíti a hangszereket, vagyis két megfelelően kivájt fadarabból ragasztja össze, bár már próbálkozott a fúrásos módszerrel is. A hangszer hangja nagymértékben függ a fa típusától és a hangszer alakjától is, a hangolása pedig egészen félhangokra történik – magyarázta Árpád, aki hozzáfűzte, hogy ezt nem lehet előre megtervezni, hanem utána műszerrel finomhangolni. Egy hangszer elkészítése pedig, attól függően, hogy az ember mennyire precízen áll hozzá az egészhez, illetve mennyire akarja kidíszíteni, olyan negyven órába is beletelik.

– Amikor négy évvel ezelőtt eljöttem Szerbiába, akkor voltam életemben először dobkörön, ahol ki is próbálhattam a sámándobot, és azonnal azt éreztem, hogy valami bennem is megmozdult – mesélte Lipinszki Szuzanna annak kapcsán, hogyan ismerkedett meg a sámánok ősi hangszerével, majd hozzáfűzte, azóta ő is elkezdett rendszeresen járni ezekre az összejövetelekre, sőt már a hangszereit is saját maga készíti el.

– A dobnak a kávája fenyőből van, több rétegből ragasztom össze és hajlítom meg a fát nedves állapotban, majd úgy szárítom össze, hogy az kör alakú legyen – mesélte, hozzáfűzve, ezután összeragasztja, majd lecsiszolja, és erre a kávára kerül a bőr. Szuzanna általában szarvasbőrt használ, amelynek ráfeszítésénél arra kell nagyon odafigyelni, hogy megfelelően be legyen nedvesítve.

– Nem szabad sem túlfeszíteni, sem pedig túl lazán ráhelyezni, különben a száradás után nem fog jól szólni a dob – árulta el a fortélyokat a fiatal hölgy, aki elmondta azt is, hogy magát a szarvasbőrt elég nehéz beszerezni, ám az a terve, hogy a ló bőréből is készítsen dobokat. Az utóbbi időben azonban elkezdett a bőrök kikészítésével is foglalkozni, éppen ezért tervei közt szerepel a bőrcserzésnek az elsajátítása is.

– A sámándob nemcsak hangszer, persze lehet csak annak is használni, és énekelni meg táncolni a ritmusára, őseink azonban természetközeli népként arra is használták, hogy gyógyítsanak vele. Minden közösségben volt egy táltos, aki önmagát és a törzs többi tagjait is gyógyította a segítségével. Mégpedig olyan módon, hogy révülésben kapcsolatba tudott lépni a szellemvilággal, és ezt a mai napig is alkalmazzák, mert meg lehet tanulni – mesélte Szuzanna, aki elmondta, hogy ő is szokott ilyesmit tenni, és amikor egy kicsit nehezebb időszakba kerül, akkor elmélyülve válaszokat talál a problémáira.

A sámándob a magyar népmesékben is jelen van, márpedig táltosparipa formájában, ami nem más, mint az utazó, lélekutazó, révülő ember dobja. A dobütések a paták dobbanásai, amelyek az erőt adják az út során adódó nehézségek leküzdéséhez.

Amíg az előző két hangszer az ázsiai, vagy legalábbis ázsiai származású népek, illetve az ausztrál bennszülöttek ősi hangszereként használatos a mai napig, a tankdrum, azaz a nyelves dob misztikus, úgyszintén „utaztató” hangja ellenére modern hangszer. Pósa Zoltán szerint az első nyelves dobot egy svájci zenész találta fel és készítette el a 2000-es évek elején, majd nevezte el handpannek, a tank drum pedig ennek a leegyszerűsített, ám ugyanolyan hangzású változata.  Az előbbit ugyanis bonyolult préselési technikával állítják elő, a tank drum elkészítése azonban jóval egyszerűbb, mivel ezt egy üres gázpalackból is meg lehet csinálni. Ám mielőtt bárki belevágna a hangszer elkészítésébe, fontos megjegyezni, hogy csak akkor lásson hozzá, ha tudja, miképpen kell „kiszellőztetni” a gázpalackot, ellenkező esetben az üres palack is robbanásveszélyes. 

– A kilevegőztetésnek megvan a maga módszere, azt mindenképpen bízzák szakértőkre, és csak azután lehet elkezdeni a nyelves dob elkészítését – hangsúlyozta beszélgetőtársunk, aki elmondta, hogy a hangszer elkészítéséhez lényegében a palack alsó és felső része kell, úgy, hogy a közepét ki kell vágni, a palack talpára és nyakára azonban nincs szükség. A nyelves dob által kiadott hangok magasságát a hangszeren található vájatok, „nyelvek” frekvenciája adja, attól függően, hogy mekkora a felületük.

– A hangolás nagyon bonyolult, kell hozzá egy hangolóberendezés is – mesélte a fiatalember, hozzáfűzve, hogy ő ehhez egy okostelefonos alkalmazást használ, de még azzal is nagyon nehéz elérni a megfelelő hangfrekvenciát. Zoltán egyébként a múlt év folyamán Szuzanna, a múzsája tanyáján találkozott először a hangszerrel, és nagyon megragadták az általa kibocsátott hangok, éppen ezért szeretett volna beszerezni egyet, ám sehol sem talált olyat, amit megvásárolhatott volna, ezért az egyik népszerű videómegosztóról ellesve az elkészítési módját, elkészítette az első saját nyelves dobját, azóta pedig már eladásra is készít hangszereket, mert a viszonylag magas áruk ellenére sok fiatal érdeklődik iránta.

A három fiatal egyelőre Szuzanna tanyáján ül össze rendszeresen egy-egy örömzenélés kedvéért, ám ahogyan Zoltán elmondta, a legnagyobb álma az, hogy eljussanak a Gubacon eddig évente megrendezett Kurultájra. Az idén már eldöntötték, hogy elmennek, a koronavírus-járvány megfékezése céljából bevezetett, szigorított országhatár-átlépés miatt azonban ebben az évben is álom marad számukra a nagyszabású rendezvényen való részvétel.

– Azonkívül, hogy ősi magyar törzsi gyűlés és Európa legnagyobb lovas hagyományőrző rendezvénye, én szeretem az ősi népviseleteket, harci bemutatókat, számomra éppen ezért igen nagy öröm lenne – jegyezte meg a zentai fiatalember, Szuzanna pedig hozzátette, hogy ott többféle nép kultúrájával, köztük török és mongol zenészekkel, valamint őseinkhez rokon nemzetekkel is lehet találkozni.

Horváth Zsolt

(Magyar Szó, 2020. augusztus 6.)