Restaurátor a „porfészekben”
A zentai Városi Múzeumban betekintést kaphatunk a régmúlt időkbe: mordályt, szablyát, őslénycsontokat láthatunk. Hogy a múzeum birtokába jutott tárgyak kiállíthatóak legyenek, azért Barsi Tibor, az intézmény konzervátor-restaurátora felel. Ő az, aki műhelyében nagy gonddal letisztogatja a régi érméket és fegyvereket, aki eltünteti a korrózió nyomait, aki védőbevonattal látja el a régi korokból származó kincseket, és megragasztja azt, ami eltöredezett. Vegyészeti és technikai végzettséggel lett a múzeum restaurátora, immár közel harminc éve igyekszik karbantartani a múzeum kiállítási tárgyait. Barsi Tibort a múzeumi tárgyakról, az ezekkel való munkáról és a feléjük irányuló érdeklődésről kérdeztük.
Mivel foglalkozik restaurátorként?
– A konzervátori-restaurátori munkakör egy kis múzeumnál gyakorlatilag mindenest jelent, hiszen a raktározási problémák megoldásától kezdve a tárgyak állagmegóvásán át egészen a kiállításrendezésig és a kisebb javításokig minden belefér. Ez egy elég komplex munka, ami nap mint nap újabb kihívásokkal szembesít. Nem egyhangú az élet.
Hogyan helyezkedett el a múzeumnál?
– Ennek nagyon személyes története van. Kisiskolás voltam – internet még nem volt – néhány tudományos folyóiratban ráfutottam pár őslénytani kutatásra, ásatásokra. Ez rendkívül fölvillanyozott, nem is tűzoltó vagy pilóta akartam lenni, hanem archeológus és őslénykutató. Édesapám mesterember volt, a kollégái azzal viccelődtek, hogy kutató leszek mások padlásán. Az életem aztán másfelé haladt, elindultam a technikai reáltudományok irányába. Vegyészként végeztem Zentán, és egy ideig opció volt, hogy gépész leszek, de végül Újvidéken kötöttem ki a technikai karon mint vegyipari folyamattervező mérnök. A másik szakterületem pedig a műanyagok előállítása volt, ami magában foglalja a ragasztókat, festékeket. Ezen a vonalon kezdtem munkát keresni, dolgoztam például a cukorgyárban is. A fordulat akkor jött, amikor Hajnal Jenő, az akkori igazgató szólt, hogy lenne a múzeumban állandó munka egy vegyésznek. A kilencvenes évek eleje-közepe táján állandó munkát kapni nagy szó volt, így hát elfogadtam, főleg mivel azt is mondta, hogy itt sokat tanulhatok, sok lesz a kihívás. Igyekeztem szakmailag is képezni magam, hogy jobban megismerjem a restaurátori munkát: kurzusokat hallgattam Újvidéken, Budapesten is. Így ismerkedtem meg a fémrestaurálással.
Mindig úgy tervezte, hogy az egyetem után visszajön Zentára?
– Az a helyzet, hogy lokálpatrióta vagyok, az elmúlt viharokat is Zentán töltöttem. Föl se merült, hogy én innen elmenjek. Szívesen elmegyek körülnézni, hogy mi van a világban, de nem akarok világgá menni. Jó nekem itthon, az én kis porfészkemben.
Hogyan kell elképzelni a restaurátor munkáját?
– Az utóbbi időben egész másként fogunk hozzá egy tárgyhoz, mint huszonöt évvel ezelőtt. Hajmeresztő, hogy milyen vizsgálatok előzik meg a beavatkozásokat egy jó nevű múzeumban, ahol erre adottak a lehetőségek. Mi itt, a Balkánon kicsit hályogkovács módjára dolgozunk. Mégis csinálgatjuk. A raktárban lévő tárgyaink jelentős részét még nem dolgoztuk föl, részben személyi, de főként anyagi lehetőségek híján. Ezért mindig csak a legszükségesebb beavatkozásokat végezzük el a tárgyakon, mint például a mechanikus tisztítást vagy a helyi korrózióeltávolítást. Azokat a restaurálási feladatokat, amelyeket a nagy könyv alapján elképzelünk, elég csekély számban végezzük el, de ez nem nagy gond, mert sajnos minden egyes beavatkozás magából a tárgyból vesz el. Amikor ugyanis előkerül a földből egy tárgy, azt onnantól egy merőben új közeg veszi körül, ezért általában a leépülése exponenciálisan fölgyorsul. Ha tehát eltávolítjuk a korrózióréteget róla, akkor azzal együtt a felső rétegéből is eltávolítunk egy részt. Ha például találunk a földben egy övcsatot, akkor azon lehetnek bőr- és textildarabok. Ha én ezeket még azelőtt letisztítom, mielőtt egy megfelelő szakember azt megvizsgálhatná, akkor fontos nyomok elvesznek. Olyan nyomok, amelyek arra utalnak, hogy milyen típusú szövet, milyen típusú bőr vette körül ezt a csatot, volt-e rajta festés vagy zománcozás. Ezért van az, hogy a későbbi tudomány számára sokkal jobb, ha úgy teszünk be egy tárgyat a raktárba, hogy nem foglalkozunk vele, mint ha előbb alaposan megtisztítjuk.
Ma már nemcsak a tapasztalt szem állapítja meg, hogy a korrózió alatt mi várható, hanem a röntgen és az ultrahang is. Így előre megtudhatjuk, hogy több rétegről vagy egy homogén tárgyról van szó, vagy hogy van-e vasmagja. Ezeket az információkat szem előtt tartva fogunk hozzá a tisztításhoz, persze csak akkor, ha ezek a technikák a múzeum rendelkezésére állnak. Zentán ez nem így van, de még Újvidéken és Belgrádban se nagyon. Rendszeresen járunk föl Pestre, hogy megismerjük ezeket a metódusokat, berendezéseket és azokat a szakembereket, akik ezeket a munkákat elvégzik. A kisvárosok és a nagy tudományos központok között 25-30 évnyi elmaradás van, ami sehogy sem akar csökkenni.
Akkor mi a kisvárosi múzeum előnye a nagy tudományos központokkal szemben?
– Hogy ez előny-e vagy sem, azt nem tudom megmondani, de létezik egy anomália. A nagy múzeumokban odafigyelnek a tárgyak körülményeire: csak néhány eredeti darabot állítanak ki, ezeket persze megfelelő klimatikus és fényviszonyok mellett, a többi kiállított tárgy pedig replika. A kis múzeumnak nincsen pénze, ezért az eredeti darabokat állítja ki. Tehát ami nálunk ki van állítva, az mind ténylegesen ásatásokból vagy gyűjtésekből előkerült anyag, míg a nagy múzeumokban ez csak 10-20 százaléknyi. Ha valaki egy ilyen kis múzeumban megfog egy tárgyat, annak az egész korszak a kezében van.
Meg szabad fogni a múzeumi tárgyakat?
– Vannak esetek, amikor igen, és vannak tárgyak, amelyeket igen. Egy ezüsttárgyon a fogdosás túl sok kárt nem tesz. Ha egy műhelymunka alkalmával előveszünk ezüstpénzeket, azokban nem teszünk kárt, ha összefogdossuk őket. Ugyanakkor egy réz- vagy bronztárgynak egyáltalán nem tesz jót, ha megfogdossák. Az emberekben benne van az a kívánalom, hogy megfogják, megérintsék a kiállított anyagot. Más az élmény, ha az ember lát valamit egy dokumentumfilmben, és más, ha ott van előtte karnyújtásnyira, de az igazi mégis az, ha meg is érintheti. A gyerekek például imádják megfogni a kiállított őslénycsontokat. Ilyen az emberi természet. A tárgyak nagy részének azonban ez nem tesz jót, sőt nemcsak az érintés, de még a fény sem. A múzeumban megtekinthetők Savoyai Jenő saját kézírásával írott levelei. Ez nem mindennapi, a nagy múzeumok ezeket az eredeti példányokat nem szokták kiállítani, mert védik mindazt, aminek nem tesz jót a sok fény vagy a változó hőmérséklet és nedvességtartalom.
Mennyit ismerhetünk meg a múltunkból a múzeumban?
– Szerintem a múzeumok inkább csak étvágygerjesztők, vagyis fölkeltik az emberekben, különösen a gyerekekben, a múlt iránt való érdeklődést. A múzeum nem tud mindent megmutatni, a kiállítások mindig csak egy kis töredékét jelentik az ott őrzött tárgyaknak. Ezek a reprezentatívan kiválasztott darabok arra jók, hogy megmutassák az embereknek, hogy ilyen van, aki pedig erre fogékony, az később utána tud nézni mindennek. Az aktuális muzeológiai világnézet szerint a raktárakat is látogathatóvá kell tenni, kisebb csoportok számára, szakvezetéssel. Így akiknek a kiállításon látható tárgyak fölkeltették az érdeklődésüket, azok bejuthatnak a múzeum raktárába is. A mi raktárunk erre nem alkalmas, sokkal nagyobb raktárfelületre lenne hozzá szükség.
Milyen képességekre, készségekre van szüksége egy restaurátornak?
– Az első három legfontosabb a türelem, a türelem és a türelem, a negyedik helyen pedig a kézügyesség van. A szakmai tudást el lehet sajátítani, de a tárgyakhoz nagyon nagy türelemmel kell viszonyulni. Ez azért van, mert ha valamit elszúrok, azt helyrehozni leginkább már nem lehet. Pár perc figyelmetlenséggel teljesen tönkre lehet tenni egy tárgyat. Ezért nagy odafigyelésre, aprólékosságra van szükség. Nem is lehet megmondani, hogy egy nap hány tárggyal kell dolgozni, mert ez a halálukat jelentené. Mindegyik tárgy egy kicsit más, sokszor ami homogén fémnek tűnik, az valójában rengeteg rétegből tevődik össze, ezek között korrózió is lehet. A vegyszerek is képesek huncutságokra, például a citromsav egész más sebességgel marja a felületet szobahőmérsékleten, mint 60 fokon. Ha az ember egy kicsit nem figyel oda, az már nem jó.
A restaurátori szakma állandóan újabb és újabb kihívásokkal jár, ugyanis nem tudjuk tartósan megóvhatóvá tenni az anyagot. Minden elvégzett beavatkozásnak reverzibilisnek kell lennie. Minden tárgy kap egy védőréteget, amely lassítja a további korróziót, de ennek eltávolíthatónak kell lennie. Újra és újra le kell tisztítani, konzerválni és kiállíthatóvá tenni őket, ami állandó sziszifuszi munkát jelent.
Van emlékezetes munkája?
– A kiállításon megtekinthető egy lovassági szablya, amely teljesen kettőbe volt hajtva, vagyis a penge hegye és a markolat vége összeért. Így került be hozzánk, így bányásztuk elő a raktárból. Szerettem volna, ha úgy állítjuk ki, hogy megközelíti az eredeti formáját. A fémtárgyakkal előfordul, hogy az idők során rideggé válnak. Ilyenkor félő, hogy melegítés közben elpattannak. Gázégővel, lassan langyosítgatva, többnapi aprólékos munkával sikerült kiegyenesíteni úgy, hogy még a már korábban rajta lévő repedés mentén sem tört ketté. Nem volt egyszerű munka, pedig ez a szablya nem olyan filigrán, mint a szintén az állandó kiállításon látható ezüst dísztárgyak. Utóbbiakról minden egyes tisztításkor az előzőleg fölrakott védőréteggel együtt az apró részecskék is leválnak, amiket aztán újra és újra vissza kell ragasztani. Ennek az az oka, hogy a védőréteget leoldó vegyszer a ragasztót is leoldja. Ehhez a munkához rengeteg türelem kell.
Gruik Zsuzsa
(Magyar Szó, 2020. július 29.)