„Fontos, hogy tudjak adni valamit másoknak…”

Gyökeresen megváltoztak a mindennapjai művészeinknek, hiszen a koronavírus-járvány miatt bevezetett intézkedések miatt bezártak a színházak, a koncerttermek és az egyéb kulturális rendezvényeknek otthont adó helyszínek is. A többségük azonban igyekszik kreatívan eltölteni a váratlanul rászakadt szabadidőt. Nincs ezzel másként a Zentai Színtársulat egykori tagja, Pámer Csilla, a szabadkai Népszínház adai származású színésznője sem, aki tavaly kiérdemelte a vajdasági magyar színjátszás legnagyobb szakmai elismerését, a Pataki Gyűrű-díjat. Pámer Csillával a kezdetekről, a pályafutása meghatározó momentumairól és a sikereiről beszélgettünk.

– Honnan ered a színpad iránti vonzalmad, illetve az előadóművészet iránti elkötelezettséged?

– Pedagóguscsaládból származom, hiszen mindkét nagymamám tanítónő volt, édesanyám testvére szintén, édesapám testvérének a felesége úgyszintén, és tulajdonképpen az adai nagymamám volt az, aki látott bennem tehetséget, és azt mondta, el kellene mennem egy-két szavalóversenyre. Annak rendje és módja szerint így is tettem, persze, elképesztően izgultam, hiszen nem rendelkeztem ilyen jellegű tapasztalattal, ám amikor továbbjutottam az első iskolai szavalóversenyemen, akkor hihetetlen boldogság lett úrrá rajtam, ami arra ösztönzött, hogy folytassam ezt a tevékenységet.

– Ha mai szemmel visszatekintesz, akkor hogyan fogalmaznád meg, mi az, amit gyermekként adni tudtak számodra a versek?

– A versekben ki tudtam fejezni azt az érzelmi világot, ami bennem rejtőzött, és amit máshogyan valószínűleg nem tudtam volna megfogalmazni. Már akkor is nagyon érdekes volt számomra annak felismerése, mennyire fontos az, hogy az ember hogyan mond el valamit ahhoz, hogy ki tudja fejezni azt, amit szeretne, és el tudja érni azt a hatást, amit szeretne. Mivel a versek igencsak sűrített tartalommal bírnak, nagyon oda kell náluk figyelni az ilyen típusú árnyalásukra, és ez nekem akkoriban nagyon izgalmas feladat volt, sőt még ma is az, ha van alkalmam versmondóként színpadra állni. Az első igazán meghatározó élményem az volt, amikor ötödik osztályos koromban részt vehettem az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedőjén, ahol két kategóriában is indultam, és mindkettőben díjazott lettem, ami szinte hihetetlen volt számomra. Emlékszem, hogy amikor apukám megjegyezte, hogy más gyerekek egy díjat se visznek haza, én pedig kettőt is, akkor még el is szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy miattam valakinek nem jutott díj. Aztán szintén meghatározó élmény volt számomra az is, hogy egyik évben eljutottam a szavalóverseny szécsányi döntőjére, ahol egy nagyon érzelmes verset mondtam, amely a halálról szólt, amiről nyilvánvalóan nem lehet hangosan és erőteljesen beszélni. Végül nem kaptam díjat, viszont annak ellenére, hogy a zsűri azt mondta, hogy mások jobbak voltak nálam, semmiféle rossz érzés nem volt bennem, mert tudtam, hogy akkor mondtam el életemben a legjobban azt a verset, ami valamiféle furcsa megnyugvással és elégedettséggel töltött el. Ez egy olyan élmény volt, ami a mai napig nagyon fontos számomra.

– A színházzal való első találkozásodra hogyan emlékszel?

– Az első színházi előadást Adán láttam, méghozzá a Tótékat, amire azonban nem nagyon emlékszem, mert mi, gyerekek olyan hangzavart keltettünk a színházteremben, hogy nem is tudtunk odafigyelni az előadásra. Kovács Frigyes, akiről akkor még természetesen nem tudtam, hogy kicsoda, ki is jött az előadás közepén, és megkért bennünket, hogy legyünk csendben, mert nem tudnak játszani. Néhány évvel később volt egy másik előadás, ami nagyon megérintett, szintén Adán láttam A pillangók szabadok című produkciót, amelyben Kalmár Zsuzsa és Kálló Béla játszott. Nagy élmény volt! Aztán, amikor átkerültem Zentára, ahol középiskolába jártam, még inkább a színház bűvkörébe kerültem. Először Bózsó Izabella kért fel arra, hogy szerepeljek az egyik előadásában, ám mivel akkor még csak elsős voltam, anyukám azt mondta, hogy jobb lenne, ha az iskolára koncentrálnék, ezért nemet mondtam a felkérésre, ugyanakkor megígértem, hogy a következő évben csatlakozom hozzájuk, ami így is lett, hiszen már akkor is az volt rám a jellemző, hogy ha valamit megígérek, akkor azt igyekszem be is tartani. Azután elkezdtem Vukosavljev Ivánnal is együtt dolgozni, és ott egy olyan csapat jött össze, amelynek a tagjai nagyon jól tudtak együtt dolgozni, együtt gondolkodni, és ez rendkívül meghatározó volt valamennyiünk számára.

– Az amatőr színjátszói próbálkozások után mennyire egyenes út vezetett a Művészeti Akadémiára, egyáltalán mennyire próbáltak óvni téged ettől az úttól a környezetedben élők?

– A zentai előadásokkal párhuzamosan az egyik osztálytársammal Adán is elkezdtünk próbálni egy előadást a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjére, amit mindenki nagyon támogatott, jól is sikerült, nagyon élveztük a közös munkát. Később azonban, amikor már az érettségire kellett volna készülnöm, akkor volt egy eltitkolt előadásom, amelynek a próbafolyamata idején folyamatosan azt mondtam otthon, hogy a ballagási műsort készítjük. Az utolsó pillanatban azonban elárultam a szüleimnek az igazságot, és bár látták, hogy a színház minden mást kezd háttérbe szorítani az életemben, féltettek ugyan, mégis támogattak, igaz, azt mondták, hogy azért jó lenne, ha valami „normális” egyetemre is beadnám a jelentkezésemet. Ezért Magyarországon emelt szintű érettségit tettem, beadtam a jelentkezésemet egy-két egyetemre, amelyekre fel is vettek, itthon pedig a Magyar Tanszékre is jelentkeztem, ám mivel oda és a színművészetire ugyanakkor volt a felvételi, értelemszerűen az utóbbit választottam, amit szerencsére azóta sem bántam meg. Azt azonban be kell vallanom, hogy korábban nagyon sokat vívódtam emiatt, rengeteget beszélgettem Vukosavljev Ivánnal arról, hogy érdemes-e ezt csinálni, vagy sem, mik az előnyei, mik a hátrányai, illetve a buktatói ennek a pályának, és bár nagyon sok érvet és ellenérvet felsorolt, a végén mindig azt mondta, hogy a végső döntést nekem kell meghoznom. Sokáig a barátnőmmel, Tarapcsik Hajnival együtt készültünk a felvételire, aztán ő egy hónappal a felvételi előtt úgy döntött, hogy mégsem próbálja meg, ami után nagyon kétségbe estem, mondván, akkor ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnom? Végül elhatároztam, hogy egyedül is végigcsinálom, és így is lett. Felvételt nyertem Hernyák György és Pálfi Ervin osztályába. Aztán ez később még egyszer megismétlődött, akkor, amikor a másik két lány osztálytársam, Földi Lilla és Miskei Edina, akikkel egyébként együtt is laktunk, úgy döntött, otthagyja az akadémiát, így én maradtam az egyedüli lány az osztályban, és akkor nagyon elgondolkodtam azon, hogyan tovább, de elhatároztam, hogy végigcsinálom, és így is lett. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy amikor harmadéves korunkban egy szemeszterre felmentünk Budapestre, még inkább összekovácsolódtunk az osztálytársaimmal, akik közül Baráth Attilával és Mácsai Endrével később együtt kerültünk a szabadkai Népszínházba is. Mácsai Endre azután elment, és Hajdú Tamás érkezett a helyére, így hárman még ma is együtt vagyunk az osztályból, amiért hihetetlenül hálás vagyok a sorsnak.

– Hogyan látod, az azóta eltelt időszakban mennyire sikerült megtalálnod önmagad abban a közegben, amit a szabadkai Népszínház biztosít számodra?

– Az első előadás, amiben részt vettem, a Cseresznyéskert volt, ahol Ánya szerepét játszottam. Az előadást Bérczes László rendezte. Tulajdonképpen erre az előadásra és szerepre hívott Mezei Zoltán, a társulat akkori vezetője. Az első próbákon nagyon izgultam, azt sem tudtam, hova üljek, senkit nem ismertem közelebbről, csupán a színpadon láttam a kollégákat, és csak azt tudtam róluk, hogy kiválóbbnál kiválóbb színészek. Ott volt Pálfi Ervin, aki tanárom volt az akadémián, őt azonban tanárként ismertem, nem kollégaként, ami teljesen más kapcsolatot jelent. Szerencsére mindenki nagyon befogadó volt és rendkívül sokat segített abban, hogy ne érezzem magam annyira kívülállónak, sőt később sem ért senki részéről semmiféle olyan visszajelzés, amitől esetleg letörhettem volna. A kezdeti időszakban még egyáltalán nem volt bennem olyan attitűd, amely azt irányozta volna elő, hogy meg akarjam mutatni magam, az csak jóval később alakult ki bennem, eleinte inkább csak figyelni szerettem volna a kollégákat, és minél több dolgot ellesni tőlük. Nagyon sokáig kerestem tehát a helyem, talán egy kicsit még most is keresem, az azonban egészen biztos, hogy soha nem éreztem azt, hogy esetleg rossz helyen lennék. A szabadkai Népszínházban mindig is egy olyan támogató közeg és egy ebből fakadó biztonságérzet vett körül, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember alkotni és szárnyalni tudjon.

– De voltak olyan pillanatok az elmúlt évek során, amikor – ha csak néhány percre is – elbizonytalanodtál abban, hogy valóban jó úton jársz-e?

– Persze, megszámlálhatatlanul sok ilyen pillanat van. Előfordul, hogy elbizonytalanodom önmagamban, vagy egyszerűen csak nem érzem a miértjét annak, amit csinálok. Ilyenkor gyakran felteszem magamnak a kérdést: Vajon meg tudok-e újulni abban, amit csinálok? Vajon tükörbe tudok-e nézni egy-egy próba, előadás vagy esetleg bemutató után? Tudok-e igazán jó lenni? Meg tudok-e felelni a saját elvárásaimnak? Érzem-e még azt az érzést, amit ott, általános iskolás koromban éreztem, amikor ugyan nem értékeltek, mégis tudtam, hogy a lehető legtöbbet hoztam ki magamból? Ilyen pillanatok természetesen mindig vannak az ember életében. Ezeken azonban időről időre felül kell emelkednie, ahogyan a vélt vagy valós elbukások után is újra meg újra fel kell állnia. Ehhez természetesen nélkülözhetetlenek azok a visszajelzések és pozitív megerősítések, amelyek révén ismét rájöhetünk arra, hogy miért is szeretjük annyira ezt az egészet, és miért nem tudunk elképzelni semmi mást, ami ilyen módon ki tudná tölteni és teljessé tudná tenni az életünket.

– Az idei a hetedik év azóta, hogy a Népszínházban dolgozol, és számos helyen is elmondtad, hogy ez az esztendő több szempontból is meghatározó az életedben. Miért érzed így?

– Azért, mert az utóbbi egy-két évben nagyon sokszor elbizonytalanodtam, aminek folytán sokat gondolkodtam azon, miként tudnék megújulni, miként tudnám újra azt érezni, hogy igenis képes vagyok valami jót, valami sajátot létrehozni, valami olyan témával foglalkozni, ami igazán az enyém, ezt a témát azonban sajnos nem sikerült megtalálnom. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi lehet ennek az oka, talán az, hogy engem semmi nem érdekel igazán, vagy éppen ellenkezőleg, az, hogy túl sok minden érdekel? Azután kicsit bele is vesztem ebbe az egészbe, amitől némiképp elszomorodtam. Zavart, hogy nem találok egy olyan témát, amibe olyan módon el tudnék mélyedni, mint annak idején az Améli sóhaja című vizsgaelőadásomba, amely egy elképesztően érdekes keresési folyamat eredményeképpen született meg. Most is valami hasonlót szerettem volna átélni, attól azonban, hogy ez nem sikerült, egy kisebb törés alakult ki bennem. Ezután át kellett értékelnem, hogy mit értem el eddig, elértem-e olyan dolgokat, amiket az ember ennyi éves koráig el tud érni, amikre esetleg büszke lehetek, vagy már sokkal többet el kellett volna érnem annál, mint amit eddig sikerült.

– Ezekre a kérdésekre azután csattanós választ adott a Pataki Gyűrű-díj. Ilyen szempontból a legjobbkor érkezett az életedben ez a igen rangos elismerés?

– Igen, ez nagyon érdekes, mert a díj lehet egyfajta válasz, megerősítés, ugyanakkor lehet egyfajta vállveregetés is, és bármely módon tekintek is rá, kétségtelen, hogy nagyon jól esett, csakúgy, mint az akadémisták díja, az ún. 10-es díj, amely az akadémiai évek szépségeit és nehézségeit hozza vissza számomra, akárhányszor eszembe jut. Amikor elkezdtem színészettel foglalkozni, sokszor írták rólam, hogy a közönség kedvence vagyok, amit magam is éreztem, hiszen már korábban is rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, sőt közönségdíjat is kiérdemeltem, ami igen jóleső érzéssel töltött el. Azt azonban sokáig nem éreztem, hogy szakmailag egyáltalán értékelhető-e az, amit csinálok. A Pataki Gyűrű-díj kapcsán az volt a benyomásom, hogy talán a szakma is azt mondja: Csináld, Csilla, próbálkozz tovább! Egy kicsit így éltem meg ezt a díjat, ami természetesen valamiféle plusz felelősséget is ró rám, hiszen komoly elvárások is társulnak hozzá, ha mások részéről nem is, a magam részéről mindenképpen.

– Hogyan fogalmaznád meg azt, hogy mit jelent számodra a siker?

– Azt hiszem, elsősorban önmagamhoz képest szeretnék sikeres lenni. Ahhoz ugyanis, hogy magabiztosabb tudjak lenni, kétségtelenül szükség van a sikerre és arra, hogy azt érezzem, megéri alkotni, megéri ezzel foglalkozni, mert tudok általa adni valamit másoknak, nemcsak művészi, hanem lelki szempontból is. Fontos, hogy tudjak adni valamit másoknak. Számomra talán ez a legnagyobb siker. És az, hogy amikor az ember megáll egy pillanatra, azt tudja mondani, hogy jó, akkor maradok ezen a pályán, és ezentúl még jobban fogom csinálni azt, amit eddig csináltam.

Máriás Endre

Fotó: Szabadkai Népszínház