Új világ küszöbén?
A szabad mozgás korlátozásakor, különösképp annak szigorúbb formája, kijárási tilalom idején mégiscsak sokkal jobban érzi magát az ember faluhelyen vagy a kisvárosi kertes házában, mint valamelyik lakótömb lakásában. Az ehhez hasonló előnyök élvezői nehezen tudják elképzelni, hogy amikor kilépnek az ajtón, máris „tiltott területre” jutnak: nem sétálhatnak a füves udvaron, virágokat sem gondozhatnak, veteményesük sincs…
Ilyenkor naplót szokás írni, ám ha arra szánnánk magunkat, hogy így örökítsük meg a jövőnek jelenlegi hangulatunkat, bizonytalanul nyúlnánk a tollhoz, mert „semmi sem történik körülöttünk”. Legfeljebb meglepődöm, hogy kijárási tilalom idején idős ismerősöm sétálgat az utcán, félnaponként egy motorkerékpáros is elhúz, tekintélyes büntetést kockáztatva, de rendőr sem juthat mindig mindenhova. Egyébként is nagyon félreértjük helyzetünket és kötelezettségeinket, ha a rendőri szankciók elkerülése végett igyekszünk törvénytisztelők lenni. Mint amikor a motorbiciklin a gyermeket maga elé ültető szülő – a fején bukósisakkal, a gyerekén sapkával – azért iparkodik, nehogy összefusson rendőrrel, ahelyett hogy a gyereke életét féltené. Bár a hadseregbeli szolgálatról eltérően vélekedünk, aki ott tudatosította, hogy a katonaság működésképtelen az okoskodó, vitatkozó, a parancsokban mindig logikát kereső és ezt szóvá tenni igyekvő katonákkal, az jól el tudta viselni. Alighanem a mostani bezártságot is. Persze ezúttal könnyebben lehet renitenskedni, észszerűségre apellálni, majd hétvégi „zöld utat kapva” rohanni a boltba, megpaskolni az ismerős hátát… És esküdözni, hogy „én mindig otthon maradok”, csak egy félórára mentem el; csak kényszerből jövök ki, amikor dolgom van, meg időnként néhány percet sétálni, „a szomszédasszonnyal csak véletlenül futottam össze”; mindig tartom a távolságot, „most is csupán egy rövid videót mutattam meg neki a telefonomon”.
Valóban szinte lehetetlen a „Maradj otthon!” szlogen betartása nélkül biztosra menni a járvány elleni (ön)védelemben: elveszünk pénzt, megnyaljuk az ujjunkat, hogy lapozzuk az újságot, segítünk valakinek csomagot fölpakolni a kerékpárra, megfogjuk a sokadik vevő után a kosarat a boltban – és valamikor hazaérve kezet mosunk. Hacsak nem később jut eszünkbe.
Különben pedig teljesen néma a falu a hétvégi bezártság idején, mint fagyos téli hosszú estéken, de akkor legalább a kutyák szólnak egyet-egyet, most ők is pihennek csendesen. Hétfőn reggel pedig rá sem lehet ismerni: mint amikor búcsúba érkezik a rengeteg vendég, olyan pezsgő élet száll le az utcára.
Ha naplót kellene írni, bizonyosan nem a helyi apró-cseprő eseménytelenségek kerülnének bele, hiszen globalizálódott a világ, és inkább kifelé, a nagyvilág felé tekintget az ember. Hogy mennyire globalizálódott, azt nem csupán a járvány világjárásából tudom. Az igencsak „hangulathiányos” ünnepekben együtt ültem asztalhoz a családdal-rokonokkal. Persze az „együtt” ezúttal a világháló által történt, jókora távolságokat legyőzve. Svájc, Németország, Magyarország és mi, itthoniak kapcsolódtunk össze, s hárompercnyi beszélgetés után máris a járvány került terítékre. Csakhamar kiderült, hogy a svájciak, a németek és a magyarok is kezdetben lisztért, élesztőért és vécépapírért szállták meg az üzleteket, miként minálunk is az itteniek, mintha egy tőről fakadt volna Kelet és Nyugat lakosainak, gazdagnak és szegénynek a veszélyérzete és a túlélési stratégiája.
Mindeközben észre sem vettük – állapíthatjuk meg némi cinizmussal –, hogy semmit sem hallhattunk a határátkelők zsúfoltságáról, a sok órán át tartó várakozás gyötrelmeiről.
Mégis inkább vidámnak kellene lennünk, ha arra gondolunk, mennyi panaszunk lenne, ha húsz-huszonöt évvel korábban érkezik a járvány, amikor a virtuális tér kiépítése éppen csak megkezdődött: nem lett volna közvetítés a húsvéti szertartásokról, egy-egy telefonhívásban kimerült volna a rokoni kapcsolattartás, a gyerekek virtuális iskolába sem járhatnának… És most áramunk is van.
Sokan mondják, hogy a járvány után már nem az a világ lesz, mint néhány hónappal ezelőtt volt. Már csak az a kérdés, hogy jobb vagy rosszabb jön-e.
Fodor István
(Magyar Szó, 2020. április 24.)