Most és mindenkor

Soha nem értettem azokat az embereket, akik egy-egy témában való egyet nem értés vagy valamiféle véleménykülönbség miatt azzal fenyegették ismerőseiket a közösségi oldalakon, hogy amennyiben egy adott kérdéskör kapcsán valami nekik nem tetsző dolgot posztolnak, törlik őket az ismerőseik közül, hiszen bár a meddő vitákban soha nem hittem – vagyis soha nem gondoltam azt, hogy bármi értelme lenne annak, hogy olyanokat próbáljunk meggyőzni a saját álláspontunk helytállóságáról, akiknek a világlátása szöges ellentétben áll a miénkkel, a mások véleményének elfogadására irányuló nyitottságnak viszont még a leghalványabb jelét sem mutatják –, a vélemények különbözősége azonban alapvetően soha sem zavart, hiszen úgy vélem, attól, hogy egy-két dologról egészen mást gondolunk, még tudunk jókat beszélgetni, sőt, ha úgy hozza az élet, a közös célok elérése érdekében képesek vagyunk együtt gondolkodni és akár együttműködni is.

Aztán jött az a sajátos élethelyzet, ami most már hetek óta meghatározza a mindennapjainkat, és bizony igen sok mindent megváltoztatott, nemcsak körülöttünk, hanem bennünk is. Nem azért, mert befelé fordulóbbakká, zárkózottabbakká vagy elutasítóbbakká váltunk volna, vagy esetleg azóta kevésbé lennénk toleránsak másokkal szemben, hanem egészen egyszerűen azért, mert hihetetlenül sok minden átértékelődött bennünk, köztük a legalapvetőbb emberi értékek jelentősége is.

Mert akár bevalljuk, akár nem, ugyanúgy, ahogyan új értelmet nyert az alázat, a türelem és a kitartás fogalma, egészen mást jelent számunkra az odaadás, a gondoskodás és a felelősségvállalás is, mint korábban. Ezek márpedig olyan dolgok, amelyek ha valóban fontosak számunkra, akkor teljesen érthető módon, viszonylag nehezen tudunk közös nevezőre jutni azokkal, akiknek nem azok. Ahogyan azokkal is csak nagy nehézségek árán tudunk zöld ágra vergődni, akik képtelenek arra, hogy belássák, bizonyos helyzetekben a közösségi érdekeknek igenis felül kell írniuk az egyéni érdekeiket; meg azokkal is, akik talán éppen ebből kifolyólag kizárólag a saját szabályrendszerük szerint hajlandók élni, és nem tudják vagy akarják megérteni és elfogadni, hogy a szabályok vagy adott esetben a korlátozások értünk és nem ellenünk vannak, még akkor is, ha esetenként nehezünkre esik azok betartása.

A különbözőség megállapításának persze nem feltétlenül kell értékítéletet jelentenie, hiszen az egyik nem feltétlenül jobb vagy több a másiknál, csupán eltérnek egymástól, mégpedig ebben az esetben olyan módon, mint két párhuzamos egyenes, amelyek valahol a végtelenben találkoznak egymással. És talán éppen valahol a végtelenben találkozik egymással az a két attitűd is, amelyek közül az egyik azt irányozza elő, hogy valaki feláldozza magát annak érdekében, hogy a másoknak jobb legyen, a másik pedig azt, hogy valaki feláldoz másokat annak érdekében, hogy neki jobb legyen.

Mindennek tükrében, bármilyen furcsa is belátnom, bizony az elmúlt hetekben magam is arra kényszerültem, hogy letiltsam néhány olyan ismerősömet, akiknek a bejegyzései napról napra negatív érzéseket keltettek bennem, akár azért, mert kifejezetten primitív megnyilvánulásokkal voltak teletűzdelve, akár azért, mert a mások iránti tiszteletnek és a felelősségvállalásnak a legcsekélyebb mértékét sem tudtam bennük felfedezni, akár azért, mert gyomorforgató öncélúság és manipulatív szándék áradt belőlük. Lehet, hogy vannak, akiknek a szemében ez is egyfajta struccpolitikának tűnhet, jómagam azonban azt hiszem, sokkal inkább valamiféle megtisztulási folyamat részeként értelmezhető, egy olyan folyamat részeként, amelyen valamennyien átmegyünk most, amikor a korábbinál jóval több időnk jut arra, hogy önmagunkkal, a saját lelki egészségünkkel, illetve személyiségünk fejlesztésével foglalkozzunk. Feltéve persze, ha akarjuk. De hát miért ne akarnánk? Hiszen jól tudjuk, hogy egyebek mellett éppen ez az, ami a személyes fejlődésünk és ezzel együtt az életminőségünk javítása irányába vezethet el bennünket. Ennél többet márpedig aligha tehetünk önmagunkért, most és mindenkor!

Máriás Endre