A második út a befutó
Csendes, pontos, megbízható, jól ír és jó humorú – mondanám el annak, akinek be kellene mutatnom Fehér Miklóst, lapunk sportrovatának fiatal újságíróját. Szinte észre sem lehet venni, mikor érkezik meg a szerkesztőségbe, hiszen azonnal munkához lát: számítógéphez ül, kinyitja azokat a sportoldalakat, amelyekről folyamatosan tájékozódik, közben bekapcsolja a tévét, ott meccset követ, gyűjti az információkat és közben azon gondolkodik, ki lehetne a következő interjúalanya, akit ha kell, a világ másik pontján is utolér és szóra bír. Ez az egyik oldala, a sportos fele. A másik énje a szépírói, amely már jóval korábban elkezdett megmutatkozni, hiszen négy évvel ezelőtt, 22 éves korában megjelent regénye Fekete normalitás címmel. Nem véletlen, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete őt tüntette ki az év pályakezdő újságírója díjjal.
Olyan családban nőttél fel, ahol minden a sport körül forgott, hiszen nővéred és bátyád is asztaliteniszező, te magad is fociztál, és a szüleid is sportoltak. Ebben az örök nyüzsgésben hogyan kerültél közel az íráshoz, ehhez a nyugalmat igénylő tevékenységhez, önkifejezési formához?
– A középiskolás éveim alatt depressziót diagnosztizáltak nálam, és abban az időben teljesen átfordultak a napjaim. Éjjel éltem, nappal aludtam. Hajnalban, amikor egyedül voltam és teljes csönd honolt, terápiás jelleggel elkezdtem magamból kiírni a dolgaimat. Ahogy másztam ki ebből a gödörből, és egyre többet írtam, rájöttem, hogy engem tulajdonképpen érdekel maga az írás. Jelentkeztem a Képes Ifjúságban, amelynek akkor a felelős szerkesztője Szögi Csaba volt, aki örömmel fogadta, hogy írni szeretnék, és az első cikkem a Nemzeti sehovatartozás címet kapta, melyben az identitászavarok kerültek felszínre. Ő magyarázta el elsőként, hogyan kell megformázni az írásokat és munkára biztatott. Sporttémákkal kezdtem el foglalkozni, majd az interjúkba is belekóstoltam, és a világ nagy dolgairól kérdezgettem embereket. Érdekes most visszaolvasni ezeket az interjúkat, rácsodálkozom magamra, hogy sokszor milyen csapongó, összefüggéstelen voltam. Az írás aztán tovább erősödött az egyetemi éveim alatt, és kikristályosodott bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, konkrétan a sportújságírással. Sokszor beszéltünk otthon róla, hogy az lenne a legideálisabb, ha a sportot és az írást kombinálhatnám, és ez összejött, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam.
Akkor az egyértelmű volt, hogy gimnázium után a Magyar Tanszéken folytatod a tanulmányaidat és onnan egyenes út vezet az újságírásig?
– Egyáltalán nem. Valahogy mindig a második próbálkozások az eredményesek az életemben. Ez a középiskolával is így volt, mert először angolt akartam tanulni Szabadkán, majd a Zentai gimnáziumban kötöttem ki, aztán meg egyetemre pszichológiára felvételiztem, és nem sikerült állami költségre bejutnom, úgyhogy kihagytam egy évet, majd másodszorra már a Tanszékre felvételiztem, ami, mint kiderült, nagyon jó választás volt. Az egyetemi évek alatt az volt a legnagyobb dilemmám, hogy mikor kezdjek el a tanulmányok mellett dolgozni, mert otthon mindig arra sarkalltak, hogy előbb diplomázzak, és csak utána álljak munkába. Másodéves koromban felajánlották, hogy dolgozzam az Újvidéki Rádiónak, de nem fogadtam el, aztán harmadikban is ugyanez történt, majd az utolsó évben az éjszakai műsor vezetését elvállaltam. Ugyanígy a Magyar Szótól is többször megkerestek az egyetem alatt, és amikor már visszaköltöztem Zentára, és már csak két vizsgám volt a diplomáig, akkor kezdtem el itt dolgozni, szóval a 2018-as labdarúgó-világbajnokságra érkeztem a zentai szerkesztőségbe.
Mennyire érzed teljesnek az életedet így, hogy a sportrovaton dolgozol, és mellette szépirodalommal is foglalkozol?
– Tényleg azt csinálom, amit szeretek. Örömmel jövök a szerkesztőségbe, a sportrovatra, mert ha nem dolgoznék, és nem ez lenne a munkám, akkor is követném a sportot, mert engem ez éltet. Nálam akkor is sport megy a tévében, ha szabadságon vagyok, vagy ha pihenek, szóval kiskorom óta minden a sport körül forog. Sportcsaládban nőttem fel, a bátyám és a nővérem is asztaliteniszezik, a nővérem profi, ő abból él, apukám jó focista volt, azt mondják, tőle örököltem ezt a vonalat, mert én is fociztam, anyukám tartományi bajnok volt szertornában, szóval mindig is a sport körül forgott az életünk. Ennek köszönhetően rögtön otthonosan mozogtam a Magyar Szó sportrovatán, nekem nem kellett, hogy Laták István szerkesztő elmagyarázza, hányan játsszák a focit, a vízilabdát, vagy mik a szabályok teniszben. Semmi ilyen jellegű bevezetőre nem volt szükségem, de amikor megkaptam a VMÚE díját és visszanéztem a 2018 májusában írt híreimet, tudósításaimat, elképedtem, hogy akkoriban még egy programajánlót sem tudtam rendesen megírni. Aztán gyorsan belerázódtam a dolgokba, mert mindig elolvastam a kollégák írásait, figyeltem a megfogalmazásaikat, azok alapján próbáltam logikát találni benne, és így fejlődtem. Most is ezt teszem: figyelek és tanulok.
Mennyire munka akkor ez a napi sportújságírás, és mennyire inkább életforma?
– Erről már beszélgettünk a kollégákkal, hogy ez inkább életforma. A sportban vasárnap mindig dolgozni kell, és a szombat a szabadabb, de nekünk ez nem olyan megterhelő, mert érdekelnek bennünket a történések. A szombat az nálam arról szól, hogy pihenek, figyelem egy kicsit a focit, a pingpongot, meg a többi sportot, vasárnap pedig a reggeli kávé után már a vasárnap délutáni pörgésre hangolódom, mert akkor sok esemény zajlik egyszerre, és fejben nagyon ott kell lenni. Nekem az a normális vasárnap, amikor délután bent vagyunk a szerkesztőségben, nézzük a sportot, és írjuk a másnapi újságot.
A sportújságírásban ma már elképzelhetetlen a munka anélkül, hogy a személyes találkozásokon túl különféle kommunikációs csatornákon tudj kapcsolatot teremteni a sportolókkal, edzőkkel, sportban dolgozó szakemberekkel. Ma már nem az a módi, hogy megszerezzük valaki telefonszámát, hanem egészen más úton lehet az embereket elérni. Te hogyan csinálod?
– Korábban csak a Facebookot használtam, de aztán rájöttem, hogy ez nem elég, mert a nálam is fiatalabb, feltörekvő sportolók, akik a felnőtt kor határán vannak, azok már inkább az Instagramot használják. Bekövetem őket ott, rájuk írok és így elkezdődik egy kommunikáció. Van egy másik oldal is, az a neve, hogy TikTok, és még nem nagyon értem a működését, de látom, hogy pár másodperces videókat töltenek fel, és én is reagálok ott valamikre, így ott is el tudok érni bárkit. Igyekszem figyelni ezekre a dolgokra, mert tartani kell a lépést a trendekkel, és ilyen módon el tudom érni azokat a sportolókat, akikkel érdekes lehet interjút készíteni. Ebben a mai világban bárkit el lehet érni, csak meg kell találni a módját. Sokszor készítettem úgy interjút világszinten is elismert sportolóval, hogy számtalan e-mailt küldtem neki, vagy a sajtóképviselőjének, mire egyáltalán válaszoltak, majd eljutottunk addig, hogy feltehettem a kérdéseimet, aztán visszakérték az írást, hogy megfelelő módon tálaltam-e, és csak utána jelenhetett meg nyomtatásban. Egy ilyen interjú elkészítése hónapokat is igénybe vehet, és szinte virtuálisan zaklatnom kellett az illetékeseket, hogy létrejöhessen. Ez egy soklépcsős folyamat, ami ezeknek az új kommunikációs csatornáknak köszönhetően működik. Igyekszem eligazodni ebben a világban, és ez is egy olyan terület, ahol próbálok otthonosan mozogni.
A kollégák nagyon megkedveltek téged, és az is gyorsan kiderült, hogy nemcsak a sportban, hanem a művelődésben, és egyéb területeken is lehet rád számítani, ezért a Magyar Szó más oldalain is találkozni az írásaiddal. Ezekre a felkérésekre hogyan tekintesz?
– Középiskolásként azt hittem, hogy sok mindenhez értek, és szinte bármit meg tudok írni, és mint kiderült, ez azért nincs így. Közel áll hozzám az irodalom, a színház, a filmművészet, érdekelnek a képregények, aktívan követem a politikát is, és ez kötelessége is egy újságírónak, de ahogy haladok előre az időben, úgy jövök rá, hogy nem tudok mindent olyan magas színvonalon megírni, mint ahogy én azt annak idején elképzeltem. Vannak olyan területei a kultúrának, a politikának és még a sportnak is, amihez nincs elég tapasztalatom, nincs elég tudásom. Semmiképpen sem szeretnék berögződötten csak a sporttal foglalkozni, nem is tudnék, hiszen egyelőre szerteágazó az érdeklődési köröm, mindent figyelek, de a fő tevékenység a sportújságírás, amiben otthon érzem magam. Lehet, hogy később majd az irodalom lesz az, ahová áthelyeződik a fókusz, de egyelőre a sport a legfontosabb.
A Híd Körben is aktív vagy. Mit jelent számodra a közéjük tartozás?
– A sportban és a sportújságírásban a legfontosabb az objektív mérce, az eredmény. Boncolgathatjuk, magyarázhatjuk a történéseket, és az is a feladatunk, hogy rávilágítsunk dolgokra egy-egy sportágban, de akkor is az eredmény a lényeg. Ezzel szemben ott a szépírói kvalitás, ami ennek az ellentéte, és a kettő kiegyenlíti egymást, mert míg a sportújságírásban a földön maradok, addig a szépírásban szárnyalhat a kreativitás és a fantázia. Főleg novellákat írok, jelent már meg versem is, és 2016-ban a regényem, úgyhogy próbálok ezen a téren is tevékenykedni. Manapság kicsit kevesebb idő jut erre. Mostanában csak akkor írtam, ha felkért a Híd, vagy az Előretolt helyőrség, vagy valamelyik magyarországi folyóirat, de amikor majd megint prioritás lesz a szépírás, amikor valami nagyobb volumenűt akarok publikálni, egy újabb prózát, vagy egy újabb kötetet, akkor majd megint arra helyeződik a hangsúly. A Híd Kör olyan szempontból fontos az életemben, hogy amikor Újvidéken éltem, az ő társaságuk nagyon inspiráló közeg volt. Most is kapcsolatban vagyunk és igyekszünk a középiskolásoknak, a fiataloknak olyan foglalkozást találni, mely által ők is értő olvasói lesznek az irodalomnak, vagy más publicisztikai műfajoknak, mert nem az a cél, hogy írókat neveljünk, hanem, hogy az emberek el tudjanak igazodni a világban és az információs rengetegben.
Amikor fókuszban van a szépírói tevékenység, mikor alkotsz?
– Az éjszaka a legtökéletesebb, pont azért, mert csönd van, de tökéletesítettem azt a hozzáállást, hogy a legzajosabb kávézóban is le tudok ülni egy sarokban, és ott megteremtem a saját magam csöndjét. Nem szeretem elművészieskedni ezt a dolgot. Én leülök és írok, nem kell nagy ihlet, de a megteremtett nyugalmam az kell, abban tudok létezni, abban tudok szépírással foglalkozni. Az már más dolog, hogy amikor két hét múlva előveszem az írást, akkor hány mondatot húzok ki belőle, de ez már az alkotói folyamat része. Ez ugyanígy lenne az újságírásnál is, ott is mindig változtatnék, javítanék rajta, ha lenne rá idő. Amikor másnap visszaolvasom a lapban az írásomat, mindig úgy érzem, hogy lehetett volna másképp is írni. Nálam ez így működik. A regényemmel kapcsolatban is úgy volt, hogy már viccelődve azt mondtam, vegyék el tőlem a kéziratot, mert sosem lesz kész. A kiadott példányt aztán sosem olvastam végig, azt hiszem az ötödik oldalig jutottam, és rengeteget belejavítottam, úgyhogy inkább nem is olvastam tovább.
Ha belegondolsz a következő tíz évbe, hol szeretnéd magad látni, és milyen tevékenységben?
– Most a mesterdiplomámat kell megvédenem, de a helyzet miatt azt is elhalasztották, viszont amint lehet, sort kerítünk erre, és utána doktori képzést szeretnék beírni, valószínűleg Újvidéken. Nem tudom, hol leszek tíz év múlva, csak arra törekszem, hogy ha bármikor visszanézek a mostani Fehér Mikire, büszke legyek magamra. Ez előre tekintve is igaz.
Mire ösztönöz a VMÚE pályakezdő újságírója elismerés?
– Tudtam, hogy mikorra várható a díjak kihirdetése, de meglepődtem, amikor itt a szerkesztőségben a kollégák tudatták velem, hogy én nyertem el. Úgy érzem, nem változtat sokat a hozzáállásomon. Mutatja, hogy jó úton, jó pályán járok, de azt nem gondolom, hogy 26 évesen a világ összes tudásával rendelkezem. Nap mint nap tanulok itt a szerkesztőségben a kollégáktól, a szerkesztőktől és saját hibáimból is. Nem fogok változtatni azon, ahogyan dolgoztam, mert úgy érzem, hogy eddig is a képességeimhez mérten és azon felül próbáltam jól végezni a munkámat. Ilyen szempontból a díj nem változtat semmin, de megmutatta, hogy jó irányba tartok, ez az, amivel foglalkoznom kell.
Homolya Horváth Ágnes
(Magyar Szó, 2020. április 5.)
