A Tiszavidéktől a paradicsomig
Fodor István, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója, sokáig a Tiszavidék melléklet, majd oldal szerkesztője volt. Az elmúlt években több elismerést is átvehetett munkásságáért. Ezek közül kiemelkedik a 2016-ban átvett Magyar Arany Érdemkereszt, idén márciusban pedig az Aranytollal, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének szakmai díjával tüntették ki. Zenta város önkormányzata idén neki ítélte a Pro Urbe életműdíjat, amelyet a községi képviselő-testület városnapi díszülésén vehetett át. Ennek kapcsán beszélgettünk vele. Fölsőhegyi házában találkoztunk, kertben üldögélést terveztünk, de az időjárás közbeszólt, így a falak között, kopogó eső és zúgó szél háttérzajában mesélt díjakról, munkáról, újságírásról, a fiatalok mentorálásáról és a falu, a kert szépségeiről, nehézségeiről.
Sok díjat és szakmai elismerést kaptál. Ezek közül a legutóbbi kiemelkedik?
– Ha hiszünk a mondásnak, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, akkor ebben a tekintetben igen, hiszen ezzel a díjjal egy kicsit mégis „próféta lesz” az ember. Három évvel ezelőtt Magyar Arany Érdemkeresztet kaptam, idén az Aranytollat vehettem át, és ebbe a kategóriába sorolom a Pro Urbe életműdíjat is. Közben tisztában vagyok azzal, ami minden ilyen díjnál eszébe jut az embernek: én kaptam ugyan, de ha meg is érdemeltem, nem én vagyok az egyetlen. Erre a három díjra nem számítottam, mindegyik nagyon megtisztelő elismerés. Közhely, hogy az ember nem a kitüntetésekért dolgozik, eszembe sem jutott soha, hogy ezeket a díjakat megkaphatnám.
Melyik elismerésre vagy a legbüszkébb?
– Nehéz ezt rangsorolni. A Magyar Arany Érdemkereszt volt az említettek közül az első. A köztársasági elnök ítéli oda, bizonyosan ez a legrangosabb elismerés, már ha lehet egyáltalán rangsorolni. Állami kitüntetés ugyan, mégis szakmaiként tartom számon, hiszen az újságírásban végzett munkámért kaptam, mással nem is foglalkoztam soha. Az indoklás úgy szólt, hogy „a magyar nyelv és kultúra megőrzésében végzett kiemelkedő szakmai munkájáért”. Ha ezt észreveszik magasabb szinteken is, és úgy ítélik meg, hogy valóban hozzájárultam a nyelv és a kultúra megőrzéséhez, az nagy dolog. Ezért talán ezt helyezném az első helyre. Mindegyik elismerésnek megvan a maga helye. Azt is mondhatnám, hogy egyenrangú díjak, mindet más-más szervezet adta, bár valószínűleg hasonló megítélés szerint.
Milyennek látod a mai magyar újságírás helyzetét?
– A sajtó színvonala inkább süllyed, mint hogy emelkedne. Ez az egész világra jellemző. A bulvár betörése nem használt a minőségi újságírásnak, bár vajdasági magyar bulvárról nem nagyon beszélhetünk. Azt sajnálom, hogy a műfajok beszűkültek. Vannak interjúk, rengeteg a tudósítás, jóval kevesebb a riport. Az újságíró egy hétköznapi tudósítás megírásakor is törekedhet arra, hogy legyen benne valami érdekes, valami különleges, ami fölhívja magára az olvasó figyelmét. De ez mégiscsak rutinmunka egy idő után, kiteljesedni nem ebben szoktak az újságírók. A véleményműfajokhoz, mint a jegyzet vagy a kommentár, már szükséges íráskészség, valódi vélemény, világlátás, háttér-információk. Ezekben a műfajokban lehet igazán kiteljesedni újságíróként, mégsem látom, hogy kellő mértékben megjelennének az újságban.
És milyen lehet az újságírás, a nyomtatott sajtó jövője?
– Fogalmam sincs, hogy mi lesz vele. Valószínű, hogy ugyanaz, mint a könyvkiadással. Egy időben temettük a könyveket, utána kiderült, hogy kár volt, mert rengeteg könyv megjelenik, még ha kis példányszámban is. Lehet, hogy ez lesz a nyomtatott sajtóval is, és egy minőségi javulás mellett, kisebb példányszámban fognak megjelenni a lapok. Az is lehet, hogy egy idő után az internet veszi át majd a szerepét. A közösségi oldalakon látjuk, hogy mindenki el akarja mondani a véleményét, de erős, kemény újságíró kevés van. Kevesen vannak, akik rászánják magukat, hogy ezt akarják csinálni, jól akarják csinálni. Ahhoz képest, hogy mennyi újságíróképzés volt nálunk is, nem érzem azt, hogy sokan akarnának újságírók lenni. Az is lehet, hogy az én igényeim nagyok. Minden jót gondoltunk a régi újságírásról, de most, ahogy böngészgetem a harminc, negyven, ötven évvel ezelőtti lapokat, nem állítom, hogy össze se lehet hasonlítani a maival. Akkor is voltak hibák, most is vannak. Nem kell eltemetni az újságírást, nem mondhatjuk, hogy annyira rossz, hogy már kimúlóban van. Nem is azért van kimúlóban egyébként, mert rossz, hanem mert a műszaki fejlődés által kialakult rendszer háttérbe szorítja a hagyományos médiumokat. Másrészről pedig úgy tűnik, hogy az egykor az utcai kispadokon dívott pletyka áttelepült a közösségi oldalakra, és ez sokak információigényét kielégíti. Persze, van ennek veszélye is, mert vannak, akik „valódi sajtóként” olvassák a közösségi oldalakat, készpénznek veszik a tartalmát, márpedig ott különösebb felelősség nem hárul a szerzőre az igazmondás tekintetében. Gondoljunk csak például az álhírgyártókra.
Mi a helyzet az újabb műfajokkal, mint az oknyomozó vagy a megoldásközpontú újságírás? Van ezekre igény?
– Szerintem igény volna, de az olvasók közül sokan nem is ismerik ezeket a műfajokat. Ezek bevezetése óriási munka lenne, még Magyarországon sincsenek kifejezetten előtérben. Ha az ember egy-egy témára rááll, és azt megpróbálja földolgozni, az heteket, hónapokat vehet igénybe. Az oknyomozó újságírás általában valami kényes témát dolgoz föl, amihez rengeteg információhoz kell hozzájutni. Ez a másik gond, hiszen rendszerint nem könnyű azt az információt megszerezni. Ha megnézzük a szerb sajtót, azt látjuk, hogy sok rendőrségi, baleseti ügyről hamarabb információhoz jutnak, mint mi. Tehát nincsenek kiépítve a megfelelő kapcsolataink. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb médiumok könnyebben találnak kapcsolatot az információforráshoz, mint a kisebbek.
A tudásátadást, a fiatalok mentorálását fontosnak tartod?
– Nagyon fontosnak tartanám, de ez rendkívül összetett kérdés. Amikor dicsérjük a régi Magyar Szót, figyelembe kell venni, hogy akkoriban kétszer, két és félszer több újságíró dolgozott a lapnál, mint most. Volt idő arra, hogy a fiatalok bejáródjanak, hogy végigjárják a szamárlétrát. Később állandó téma lett a létszámcsökkentés. Mindenki a humánerőforráson akar takarékoskodni. A mentorálás fontos lenne, de ilyen körülmények között nem nagyon van idő arra, hogy bejáródjanak az emberek. Az újságírásban rengeteg olyan apró ismeret van, amit nem lehet úgy megszerezni, hogy megtanulom az elméletet. Vannak szakmai fogások, amiket úgy lehet elsajátítani, hogy az ember ott ül a tapasztalt újságírók, szerkesztők mellett, akik valóban mentorként adnak neki tanácsot. Ezek gyakran apróságok, de hibaként mégis föltűnőek. Ehhez időre lenne szükség. Régen a gyakornoki idő után következett az ifjúmunkatársi státus, csak utána lehetett valaki újságíró. Most már sokszor igen gyorsan újságírók, sőt szerkesztők lesznek az emberek, pedig nagyon kevés tapasztalattal rendelkeznek. Nem volna szabad az „olvasón gyakorolni”, megengedni, hogy bárki bizonyos szint alatt az olvasó elé lépjen. Ha kimész a piacra, látsz szebb és kevésbé szép paradicsomot, de mindkettő fogyasztható, mert az árus a rohadtat eleve a szemétbe dobja. Ez nincs mindig így az újságírásban. Én harminckét-három évesen lettem a Tiszavidék, akkor még tízoldalas melléklet szerkesztője, és volt is visszhangja, hogy milyen fiatalon rám bíztak egy újságot. Ma már ilyen életkorban némely szerkesztő öregnek számít.
Egyszer azt mondtad, jó szerzők írásaiból is sokat lehet tanulni. Kik a legjobb szerzőink az elmúlt évtizedekből?
– Attól függ, milyen műfajban. Németh Istvánt olvasni kell, a riportjai most is értékesek, aktuálisak. Simon István színes írásait sem szabad kihagyni. Voltak jó tárcaíróink, nagyon sokan az újságírás mellett író emberek is voltak. Ha őket olvassuk, akkor a gyakorlatban látunk példákat egy-egy ötletre, és stílust is lehet tőlük tanulni, „lopni”. Ezek a műfajok nem nagyon találhatók meg az újságban, tehát éppen a fontosabb, komolyabb műfajokban keveset mozognak az újságírók, az idősebbek is.
Mindig Fölsőhegyen laktál?
– Igen. Itt születtem, nagyon sokat pedig nem is gondolkoztam azon, hogy el kellene-e menni, vagy sem. Zentán újságíróskodtam, ott lettem szerkesztő, nem vetődött föl bennem az, hogy elköltözzek. Már fiatalkoromtól kezdve bizonyítani akartam – írásaimban is –, hogy falun lakni nem jelent hátrányt. Legalábbis abban a tekintetben nem, hogy falun is lehet eredményt elérni. Mindenki megtalálhatja a maga lehetőségeit ahhoz, hogy ne úgy tekintsenek rá, hogy ez egy falusi, ebből úgyse lesz senki. A díjak, amiket kaptam, abban a tekintetben is hasznosak, hogy bizonyították, amit szerettem volna: attól még, hogy az ember falun él, fölmutathat olyan eredményt, amit mások városhoz, akár nagyvároshoz kötnek. A műszaki fejlődés, különösen az információáramlás fejlődése lehetővé tette, hogy a falu és a város ne legyen elválasztva egymástól. Fölsőhegy abból a szempontból sajátos, hogy itt kevés a társadalmi, művelődési, közösségi esemény, ami baj, de közel van a város, könnyen lehet mindezt pótolni. Most hozták vissza – hosszú idő után – a mozit. Meg is lepődtek a szervezők, hogy a vártnál jóval nagyobb érdeklődés nyilvánult meg iránta. Hiányolom viszont a színházat, mert régebben jártak ide – én is szerveztem egy időben – vendégszerepelni amatőr és hivatásos színházak is. Be lehet utazni Zentára, de ha helyben is lenne előadás, biztosan olyanok is megtekintenék, akik nem fognak ilyen céllal a városba utazni.
A falu abból a szempontból előnyös, hogy az ember nem idegenedik el a természettől. Itt mégsem aszfalton és betonon élünk, hanem ki lehet menni a kertbe vagy az udvarba. Meghittebb, jobban tetszik ez nekem, mint kiülni a városi kocsma teraszára beszélgetni.
Városi szemmel úgy látom, hogy Fölsőhegyen nagyon összetartó a közösség.
– A lokálpatriotizmus megvan az emberekben. Akadnak rendezvények a fiataloknak, a gyerekeknek. Hiányoznak viszont az olyan rendezvények, amelyek a teljes közösséget fölölelhetik, életkortól függetlenül. Zumbázni nem megy el egy hatvanhat éves, de a moziba igen. A Tanyaszínház is jön időnként, bár idén éppen nem voltak. Nincsenek ünnepi, évfordulós rendezvényeink.
Hogy látod, a fiatalok számára mekkora lehetőség rejlik a falusi életben?
– Falun élni, falun boldogulni lehet. Kiépült a kommunális infrastruktúra: vannak utak, van víz, villany, internet, kábeltévé. Ilyen tekintetben nem csorbul az itteni emberek élete. Inkább a gazdaság, a munkahely hiánya, a jövedelem megszerzése jelenthet gondot. Mostanában a termelők nem tíz, hanem ötven vagy száz hektáron gazdálkodnak. A mezőgazdasággal foglalkozók száma szinte törvényszerűen fogy. Örökös gond, hogy helyben nagyon nehéz munkahelyet találni, városban könnyebb. Már az elmúlt rendszerben is téma volt, hogy a falut iparosítani kellene, de ez végül nem történt meg. Be is jött a hatalmas elnéptelenedés.
Nyugdíjasként mivel töltöd az idődet?
– Azt mondják, a nyugdíjasoknak soha semmire nincs idejük. Ezzel én is így vagyok. Könyveket szerkesztek, az egyik nagyjából készen van. Az idén ezek valószínűleg kifutnak, remélem, hogy akkor több időm lesz másra is. Írogatok a Magyar Szónak is, néha az Előretolt Helyőrségnek, dolgozgatok a kertben. Azt nem mondhatom, hogy sokat olvasok, pedig azt terveztem, hogy legalább az újabb könyvekre jut időm. De még csak egy éve vagyok nyugdíjas, egy tél múlt el csupán, a következőt erre is fordítom. Koránkelő vagyok, mégis rövid a nap. A könyvszerkesztés sok időt elvesz. Gergely József kolléga jázovai anekdotáit szerkesztem, ennek a munkának a nagy részét elvégeztem. A további megmunkálás után, amikor visszakerül hozzám, már túl sok időt nem igényel. A nagyobbik munka a Magyar Szó 75. évfordulójára készülő válogatás. Ezzel rettenetesen sok dolog van. 24 500 szám jelent meg eddig, ezeket kell olvasgatnom és válogatnom belőlük. Ez a bőség óriási zavara. Tehát nem a szerkesztés ad hatalmas munkát, hanem az anyaggyűjtés. De éppen attól élvezetes, amitől időigényes is: el kell olvasni a régi írásokat, és ezek számomra is sok érdekes, új információt közölnek.
A kertben is sok a munka?
– Alakítgatom a kertem, virágokat is, konyhakerti növényeket is termesztek, kaszálom a füvet. Nem a haszon vezérel – legföljebb az, hogy méregmentesek a terményeim –, inkább csak próbálom széppé tenni az udvart. Igaz, ilyenkor már szárad a paradicsom szára, hordja a szél a levelet, odavan a tavaszi szépség. Remélem, jövőre majd szebb eredményt tudok fölmutatni. Az ember tökéletesre szeretné alakítani, de sose lesz az, már csak azért sem, mert a természetnek is vannak törvényei, amelyeket tiszteletben kell tartani, nem legyőzni.
Gruik Zsuzsa
(Magyar Szó, 2019. szeptember 15.)
Fotó: Gergely József
