Belső ünnepeink

Mesébe illő történetekként, igazi földöntúli élményekként élem meg időről időre azokat a pillanatokat, amikor a karácsonyi időszakban valamilyen különleges eseményre készülve, éppen néhány órával az adott esemény előtt, valamiféle megerősítésképpen, hogy jó úton járunk, megérkezik az első hó, elfedve minden nehézséget, problémát, szomorú és csúnya dolgot, lehetőséget teremtve ezáltal arra, hogy mindenki, aki részese kíván lenni az általunk életre hívott eseménynek, valódi felemelkedésként, földtől való elrugaszkodásként élhesse azt meg.

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt pontosan ilyen pillanat volt számomra, amikor A kis herceget vittük színre, és a bemutató délutánján csodálatos hóeséssel ajándékozott meg minket a Mindenható. Aztán néhány évvel később ugyanez történt, amikor jótékonysági estet tartottunk valamilyen nemes cél érdekében. Idén pedig ugyancsak éppen a vers- és prózamondó csoportunk bemutatkozása alkalmából szervezett karácsonyi, jótékonysági rendezvényének napján, éppen néhány órával a különleges hangulatú est előtt kezdett el óriási pelyhekben hullani a hó, és mire kezdetét vette a rendezvény, már mindent elfedett a lépteink alatt ropogó, ragyogó, fehér hótakaró, beleértve a mindennapjaink gondjait és bajait is, lehetőséget teremtve ezáltal arra, hogy valódi belső ünnepként éljük meg a különleges pillanatot.

Az ünnep attól válik ünneppé, hogy miként éljük meg, mennyire tudunk ráhangolódni arra az emelkedettségre, amely élményként talán örökre belénk épül. Felnőttként ugyanis már jól tudjuk, soha nem a napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kapó, és az ünnepi időszak valódi értelmét egyre inkább elfedő ajándékozás, a mindenkinek mindenáron megfelelni akarásból fakadó állandó stressz meg rohanás, hanem az együtt töltött pillanatok élménye az, ami egész életünkön át elkísér bennünket. Az együtt megélt pillanatok, a közös történetek, az illatok, az ízek, szeretteink mosolya és kacagása. Azok az apró momentumok, amelyekre addig, amíg a mindennapjaink részét képezik, nem fordítunk kellő figyelmet, csak akkor, amikor már a hiányukat érezzük, amikor már csak a nosztalgiázás olykor szelíd mosolyt fakasztó, olykor csillogó könnycseppet szemükbe hívó pillanatai hozzák őket elő belőlünk.

Az ádventi időszak a készülődés időszaka. Csak rajtunk múlik, hogy miként készülünk a karácsonyi ünnepekre, úgy, hogy folyamatos rohanásban éljük a mindennapjainkat, a megfelelési kényszer terhe alatt állandóan a drága, ám hasznavehetetlen ajándékok meg a giccses dísztárgyak után lótva-futva; vagy úgy, hogy a mindennapok mókuskerekéből kiszállva megpróbálunk a belső megtisztulásra törekedni, kerülve a haragot és a veszekedést, nem ítélkezve, nem panaszkodva, nem pletykálkodva, nem hazudozva, odafigyelve a körülöttünk élőkre, bátorítva a bizonytalankodókat, vigasztalva a szomorkodókat, segítve a rászorulókat és hálát adva mindazért, amivel megajándékozott bennünket a Gondviselés.

Jómagam az utóbbira törekszem, és arra, hogy igazi belső ünnepként éljem meg a karácsonyt, a megtisztulás és a felemelkedés ünnepeként. S ti?