„Rendkívül sokat tanulok az interjúalanyaimtól”
Máriás Endre. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, rádiós újságíró, akinek a hangját szerintem hallgatók ezrei ismerik. De a fiatal diákszínjátszók is, akik lehet, hogy rádiót nem hallgatnak, de a próbán lesik Endre szavait. Emellett szerkeszt, tanul, könyvet ír, és mindenkihez mindig van néhány kedves szava. Azon szerencsések közé tartozik, akiknek hobbijuk a munkájuk. Saját műsorával, A siker arcával nemrég jubileumot ünnepelt, hiszen a háromszázadik rész is elhangzott.
– Hogyan lettél rádiós? Egyáltalán miért lett belőled újságíró, mit szeretsz a sajtós munkában?
– Az egész még valamikor középiskolás koromban kezdődött, újságíró-iskolásként ültem először mikrofon elé, és olyan borzasztó élmény volt, hogy amikor kijöttem a stúdióból, azt mondtam: soha többé! Ehhez képest néhány hónappal később, amikor felvettek a Magyar Tanszékre, megkeresett Figura Terézia, az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorának akkori szerkesztője, és megkérdezte, lenne-e kedvem bedolgozni. Nem sokkal később én lettem a szerkesztője a rádió Kifigyelő című műsorának, melynek tavaly ünnepeltük a huszadik születésnapját az egykori munkatársakkal, illetve állandó műsorvezetőtársammal, Lőrinc Tímeával. Időközben volt egy másik műsorunk is, az Éjjeli járat, melyet Hevér Lóránttal és Tornai Erikával közösen készítettünk, illetve hat évvel ezelőtt elindult A siker arca, melyet azóta a Kifigyelővel együtt a cégem, a TM-People International Kft. gyárt független produkcióként a Vajdasági RTV megbízásából. A rádiózás egyfajta szerelem az életemben, akárcsak maga az újságírás, és bár tudom, hogy közhelyesen hangzik, nagyon szerencsés embernek tartom magam amiatt, hogy a hobbim lehet a munkám.
– Háromszáz adás A siker arca című műsorból. Hogyan válogattad az alanyaid? Mi volt a vezérelv?
– A műsor indulásakor úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy olyan emberekkel szeretnék beszélgetni, akikkel egyébként is szívesen leülnék meginni egy kávét, és társalognék az élet dolgairól, csak valahogy nem adódik rá alkalom. Ez így egy kissé talán önző szempontnak tűnhet, ám arra szeretnék utalni vele, hogy magam is hihetetlenül sokat kapok ezektől a beszélgetésektől, mivel rendkívül sokat tanulok az interjúalanyaimtól. Olyan személyeket keresek ugyanis meg, akikről azt gondolom, hogy nemcsak érdekesek, hanem valamilyen szempontból példaképek is lehetnek a vajdasági magyar közösség tagjai számára. Az ismertség nem tartozik a főbb kritériumok közé, hiszen meggyőződésem, hogy egy egyszerű ember, mondjuk, egy falusi tanító vagy népművelő is lehet ugyanolyan példakép, mint egy közismert színész vagy énekes, a lényeg az, hogy szilárd értékrend és olyan kiemelkedő teljesítmény jellemezze, amely miatt sikeresnek érezhetjük őt. Persze előfordul, hogy egy-egy beszélgetőpartner fogadkozik, mondván, hogy ő nem is tartja magát sikeresnek, viszont talán éppen ettől ennyire izgalmas ez a fogalom.
– Szerinted mi a siker?
– Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Még így is, vagy talán így még inkább, hogy a siker háromszáz arcát megismerhettem, hiszen az az érdekes, hogy mindenkinek a sikerértelmezését magaménak tudtam érezni, mégsem tudok egy egységes definíciót megfogalmazni. A siker számomra egy olyan összetett érzés, amelyet akkor tapasztalok meg, amikor maradéktalanul elégedett vagyok valamivel, amit létrehoztam, vagy aminek a létrehozásához hozzásegíthettem valakit. Ez nagyon ritkán adatik meg, hiszen maximalista ember lévén csak elvétve vagyok maradéktalanul elégedett bármivel is, ami persze nem is baj, hiszen ez visz előre, ez vezet a fejlődés útjára, ám amikor megadatik, akkor az olyan felemelő érzés, amely nagyon sokáig megmarad az emberben.
– E sok műsor közül volt olyan, amely valamiért különleges volt számodra?
– Mindegyik az volt a maga módján, hiszen minden beszélgetés a személyes találkozásra épült, egyetlen kivétel volt ez alól Karikó Katalin. Sosem gondoltam volna például, hogy egyszer majd Kertész Zsuzsa, akire gyermekkoromban csodálattal néztem fel a tévé előtt ülve, mert olyan szépen beszélt, a saját otthonában fogad, és a különleges vendégek számára tartogatott kávéjával kínál, vagy azt, hogy gyermekkorom nagy kedvence, Halász Judit egyszer a saját autójával fog fuvarozgatni Budapesten, ahogyan azt sem, hogy egyszer majd a távolról csodált színésznők, Hegyi Barbara, Kováts Adél, Molnár Piroska vagy éppen Udvaros Dorottya öltözőjében ülhetek. De számos más példát is említhetnék. A legkülönlegesebb pillanatok és a legmaradandóbb élmények azonban mégis azok voltak, amikor olyan mélységekig jutottunk el egy-egy beszélgetés során, hogy nemcsak az interjúalanynak lábadt könnybe a szeme, de nekem is. Ezek megismételhetetlen pillanatok, melyeket sosem felejt el az ember. Korábban sokat gondolkodtam azon, hogy ezek az érzések vajon a rádióhallgatás közben is átjönnek-e. Aztán arra jutottam, hogy azok számára, akik nyitottak az ilyen mélységek iránt, igen, hiszen bármilyen furcsán is hangzik, meggyőződésem, hogy a rádió sokkal inkább képes mély érzelmeket közvetíteni, mint a tévé. És talán éppen ezért érkezik sok olyan visszajelzés a műsor kapcsán, hogy a hallgatók megkönnyezték ezt vagy azt az adást, nem feltétlenül amiatt, mert szomorú dolgokról beszéltünk, hanem sokkal inkább azért, mert megérintette őket. Ennél többre pedig aligha vágyhat egy műsor készítője.
– Színházzal is foglalkozol, rendeztél már diákszínjátszóknak is. Mit szeretsz a színházas munkában? A hangod is szerintem tökéletes, hogyhogy nem lett belőled színész?
– A színházat gyerekkorom óta nagyon szeretem, ma is élénken emlékszem néhány meghatározó színházi élményemre, ráadásul olyan időszak is volt az életemben, amikor éppen a színház volt az, ami átsegített a nehézségeken. Annak idején sokakhoz hasonlóan én is részt vettem néhány szavalóversenyen, arra azonban nem vágytam különösebben, hogy folyamatosan színpadon legyek, ráadásul nem is éreztem magam kiemelkedően tehetségesnek, és semmiképp sem szerettem volna közepes színész meg úgy általában középszerű lenni. A színház így megmaradt szerelemnek. Aztán jött egy lehetőség, és megalakítottuk az Adai Színtársulatot, mely tavaly ünnepelte fennállásának a tizedik évfordulóját, és ez alatt az időszak alatt valóban több előadást, illetve egyéb produkciót rendeztem, sőt olyanok is voltak köztük, amelyekben szerepeltem, igaz, általában hosszas rábeszélés után. Sőt, egyszer még díjat is kaptam az alakításomért. Ami viszont ennél jóval fontosabb, az az, hogy sok csodálatos fiatal fordult meg a kezeink között, akire ma is nagyon büszkék vagyunk. A tervek szerint éppen a napokban jelenik majd meg a Tükörkép(p) című könyvem, mely az Adai Színtársulat elmúlt tíz évét foglalja össze. Remélem, jó érzés lesz majd kézbe venni, és akár ezt is egyfajta sikerként megélni!
– Az újságírás, szerkesztés, műsorkészítés mellett mivel foglalod le magad?
– Kevés szabadidőm van, főleg azóta, hogy kineveztek a Magyar Szó főszerkesztő-helyettesévé, mely feladatkör amellett, hogy óriási felelősséggel jár, rendkívül izgalmas kihívásokat is tartogat számomra. Ezenkívül a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnöki tisztségét is betöltöm, illetve két helyi médium, az adai Körkép és a zentai Szeretlek, Zenta! portál főszerkesztőjeként is tevékenykedem. A szabadidőm jelentős részét a tanulás tölti ki, ahogyan az elmúlt kilenc-tíz évben szinte mindig, hiszen az andragógia alapszak, az andragógia mesterszak, valamint a kulturális mediáció mesterszak elvégzése után nemrég beiratkoztam egy újabb mesterszakra, egy olyan tudományterületen, amely távolabb áll az eddigi tanulmányaimtól, ám rendkívül hasznos ismeretekkel bővíti a tudásomat, kiváltképp a közösségépítés terén. Mindemellett jelenleg A siker arca című műsor interjúiból készült válogatást tartalmazó könyvön dolgozom, illetve szeretném, ha az év végéig elkészülne még egy igen különlegesnek ígérkező kiadvány is. Az utóbbi azonban egyelőre csak terv, remélem, sikerül megvalósítani.
Szerda Zsófia
(Hét Nap, 2021. május 30.)
