Egy giccses tájkép

Ha valaki, akkor ő aztán igazán kedveli a giccset, ez azonban még őt sem villanyozza fel igazán, jegyezte meg félvállról az egyik kedves ismerősöm, amikor arról meséltem neki, hogy újabb egyedülálló látványossággal gazdagodott az egyik általam igencsak kedvelt turisztikai célpont. Ez speciel engem sem, vágtam volna rá azonnal, ha nem gátolt volna meg ebben az, hogy azóta, amióta csak az emlékképeim felidézésével vagy legfeljebb virtuálisan járhatom be a világot, már szinte bármilyen utazással kapcsolatos reménykeltő hír képes lázba hozni.

De hogy miről is van szó pontosan? A sivatag közepén mesterségesen kialakított két egymást keresztező tóról, amelyek mellett állítólag több mint tizenhatezer fából és több ezer virágból rakták ki a love szót, ami csak a levegőből látható igazán jól, éppen ezért a turistacsalogató ajánlatok készítői azonnal felhívták az utazni vágyók figyelmét arra is, hogy az új látványosság bizony helikopterből élvezető a leginkább, onnan ugyanis szinte minden részlete tökéletesen megfigyelhető.

Bármilyen hihetetlen, ha nem jutottak volna eszembe Vörösmarty szavai, és nem rángattam volna magam vissza tudatosan a hétköznapok valóságába, bizony akaratlanul is eljátszottam volna a helikopteres városnézés gondolatával, igaz, nem az első hallásra valóban igencsak giccsesnek ható látvány, hanem inkább maga az érzés miatt. Ehhez minden bizonnyal az is jelentős mértékben hozzájárult volna, hogy éppen azon úti cél kapcsán merült fel bennem ez a lehetőség, amihez már egyébként is rendkívül sok olyan élmény fűz, amelyekről korábban soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd alkalmam adódhat a megélésükre.

Bizonyos szempontból azonban éppen erről szólnak az utazások, arról, hogy kiszakadjunk a mindennapokból, és olyan élményekkel gazdagodjunk, amelyeket elraktározhatunk, amelyek révén feltöltődhetünk, amelyek által magunk is többé válhatunk. De vajon mi alapján választunk úti célt magunknak? Az első és talán legfontosabb tényezőt értelemszerűen a rendelkezésünkre álló anyagi források képezik. Ha ezektől eltekintünk, akkor az sem mindegy például, hogy mennyire vágyunk az új dolgokra, illetve mennyire ragaszkodunk a jól beváltakhoz, hiszen sokan vagyunk, akik bár szeretünk új dolgokat felfedezni, végül mégis inkább a jól megszokottak mellett tesszük le a voksunkat, és végül olyan helyeken kötünk ki, amelyekről tudjuk, hogy egészen biztosan jól fogjuk ott érezni magunkat.

De nincs abban semmi rossz, ha arra vágyunk, hogy újra átéljük azokat az élményeket, amelyek egy bizonyos helyhez vagy tevékenységhez kötnek bennünket. Mert ahogyan egy jó könyv képes mást és mást adni, valahányszor újraolvassuk, egy izgalmas úti cél is egészen más élményekkel kecsegtet, valahányszor újra felkeressük, ha nosztalgikus hangulatban tekintjük meg újra az adott régió építészeti emlékeit és kulturális ereklyéit, térünk be újra a kedvenc éttermünkbe vagy kávézónkba, látogatunk el azokba az üzletekbe és azokra a piacokra, ahol korábban már sikerült szép emlékeket idéző árucikkeket vásárolnunk. Sőt ilyenkor arra is lehetőségünk nyílik, hogy pótoljuk mindazt, amit a korábbi látogatásunkkor elmulasztottunk, mert sajnos soha nem tudunk minden élményt, látványt, ízt és illatot magunkba zárni egy-egy olyan helyen, ahova turistaként látogatunk el.

A legfontosabb azonban talán mégiscsak annak eldöntése, hogy mindaz, amit egy-egy úti cél nyújtani tud számunkra, több-e, mint az ott készült képekre érkező lájkjaink száma, vagyis a döntéseink meghozatalakor képesek vagyunk-e önmagunkat, a saját vágyainkat előtérbe helyezni, felismerve, hogy azt, amit mi látunk, nem láthatja más, amit mi érzünk, nem érezheti más, amit mi élünk át, nem élheti át más. Még akkor sem, ha csupán egy giccsesnek tűnő tájképről van szó. Mert azt is mi töltjük meg tartalommal, érzelemmel és élettel, ugyanúgy, ahogyan minden mást is.

Máriás Endre