Aki előtt nincs lehetetlen

Molnár Emesét szinte minden zentai ismeri. Már középiskolás korában kitűnt a tömegből, szorgalma, intelligenciája és széles körű érdeklődése az átlag fölé emelték. Színészkedett, szavalt, a Bodor Anikó által vezetett Szélrózsa leánykórusban énekelt, közben azon dolgozott, hogy kutatóorvos válhasson belőle. A Semmelweis Egyetemen szerzett diplomát, később másfél évet töltött Londonban, ahol a legjobbak mellett képezhette magát.

Első nemzetközi publikációját az egyik legszínvonalasabb szaklapban közölték, jelenleg egy budapesti sejtterápiás központ létrehozásán dolgozik. Akármibe fog bele, azt mindig teljes erőbedobással csinálja, tettrekészségét és munka iránti szenvedélyét sokan megirigyelhetjük. Dr. Molnár Emesét a sejtterápiáról, a kutatásról, a közép-európai sejtterápiás központról kérdeztük, és kitértünk arra is, hogy milyen szerepet játszhatnak egy kutatóorvos életében a művészetek.

– Mi keltette föl az érdeklődésedet a sejtterápia iránt?

– Orvosnak tanultam, mellette közgazdásznak is. Az elképzelésem mindig az volt, hogy kutatóorvos leszek, bár most is naponta dolgozok betegekkel. 2017-ben a Semmelweis Egyetemen kezdtem el a posztgraduális képzésemet, a hematológiában alkalmazott sejtes terápiákkal foglalkozok. Ez magában foglalja például az alkalmazott vörösvérsejt-készítményt vagy plazmaterápiát is. Azonban a sejtterápia a 21. században már mást is jelent: olyan őssejtekből létrehozott készítményeket vagy génterápiát, amit terápiás célból alkalmazunk például azért, hogy a malignus, azaz rosszindulatú betegségeket gyógyítani tudjunk. Például így lesz gyógyítható egy immunhiányban szenvedő gyerek, akinek a betegsége sajnos nem összeegyeztethető az élettel, mert sérült vagy hiányzik egy olyan génje, ami az immunrendszer működésében jelentős szerepet játszik. Az alkalmazott génterápia segítségével a hiányzó gént pótolni lehet a genomban, megmentve ezáltal a gyermek életét. A 21. században ezek a személyre szabott terápiák jelentik az orvostudomány csúcspontját, én is ezt szerettem volna tanulmányozni.

– Hogyan és miért kerültél Londonba?

– 2017 szeptemberében egy kedves családtagom B-sejtes limfómában hunyt el. A legsikeresebb sejtterápiás készítmény, a kiméra antigénreceptor (CAR) T-sejt éppen az ilyen típusú betegségekre hat jól, de Közép-Európában nem volt elérhető a kezelés. Akkor határoztam el, hogy egy sejtterápiás centrum megvalósítása Magyarországon is elengedhetetlen lenne a közeljövőben. Igen ám, de nagyon összetett dolog egy ilyen terápiának a felügyelő orvosává válni. Itt nem működik az, amit kiskorunkban belénk neveltek, hogy egy dolgot csináljunk, de azt jól. Ezen a területen rendkívül multidiszciplinárisan kell gondolkozni. Egyik oldalról labororvosnak kell lenni, aki a terápia előállításán dolgozik, manipulálja a sejteket, a másik oldalról a beteggel is foglalkozni kell: felvenni, kezelni, nyomon követni. Tehát több szakterületet is kiválóan ismerni kell. Ezt a multidiszciplináris szakterületet, amely speciálisan ezekkel az újszerű terápiákkal foglalkozik, Magyarországon nem lehet elsajátítani, úgyhogy elmentem Angliába. A mentorom, Kimberly Gilmour a világon az egyik legelismertebb klinikai immunológus. Részese volt az első génterápiás eljárások kivitelezésének Európában, és ő juttatott be engem Anglia legjobb sejtterápiás csoportjába. Mindig is ambiciózus voltam, de ezeket a szakembereket sem kell félteni, végre embereimre találtam. Meg kellett harcolnom az elismerésért, folyamatosan a topon kellett lennem. Másfél évet éjt nappallá téve, két laborban és két osztályon dolgoztam végig. Ennek köszönhetően a végére minden érintett szakterületen otthonosan mozogtam.

– Annyira, hogy az egyik legszínvonalasabb szakmai lapban publikáltál.

– Amellett, hogy az osztályon dolgoztam, a mentorom felé is teljesítenem kellett, vagyis cikket kellett írnom. Ő az immunhiányok egyik legelismertebb szaktekintélye a világon, a tudományos szaklapok cikkeinek szerzői gyakran hivatkoznak nem is csak a munkáira, hanem a vele való személyes vagy telefonos konzultációra is. Nagyon érdekes anyagot kaptam tőle: az autoimmun limfoproliferózist. Ez egy immunhiányos betegség, ahol az egész szervezetben jelenlévő génhiba gátolja a természetes sejthalál útvonalát. Emiatt a már sejthalálra ítélt sejtek nem tudnak megfelelően eliminálódni a szervezetből, és ez elindít egy sejtburjánzást. Ez többnyire egy jóindulatú folyamat, amelyben nincsenek kóros sejtek, csupán számos szerv megnagyobbodik, mint például a máj, a lép, a nyirokcsomók. Éppen ezek a megnagyobbodott szervek jelentik a legnagyobb problémát, mert a kezelőorvosban az a kép alakul ki, hogy a betegnek valamilyen kóros, rosszindulatú elváltozása van. Ezért erre kap egy kezelést, csakhogy egy esetlegesen nem megfelelően alkalmazott terápia hatására a teljesen ártatlannak tekinthető folyamat kóros elváltozássá alakulhat át. Ez azért lényeges, mert nagyon sok rosszindulatú daganat vagy autoimmun folyamat hátterében ennek a génnek a defektusa áll. Ez lehet öröklött, de lehet szerzett mutáció is. Nagyon nehéz ezt a kórképet felismerni, pedig kezelni nem lenne nehéz, ha tudnánk, hogy mivel állunk szemben. Eddig 8–10 elváltozásnak kellett egyszerre megjelennie a betegnél ahhoz, hogy diagnosztizálhassuk ezt az igen nehezen definiálható betegséget. Kutatásunk során egy tízéves periódusban referált, közel 120 fős betegpopulációt vizsgáltunk, és az itt megjelenő különböző kóros elváltozások eloszlását, gyakoriságát. Konklúzióként három leggyakrabban előforduló specifikus paraméter kombinációjára, egymáshoz való viszonyulására szűkítettük az eddig elvárt nyolc szimptómát. Tehát mindenféle genetikai háttér és molekuláris biológiai vizsgálat nélkül az esetek többségében meg lehet mondani, hogy az adott betegnek van-e ilyen génmutációja. Ezt a protokollt közölték az Amerikai Hematológiai Társaság hivatalos folyóiratában, a Journal of Bloodban, melynek jelenlegi impaktfaktora 17,543.

– Számítottál rá, hogy ekkora sikert érsz el a kutatással?

– Ez volt életem első nemzetközi publikációja, senki nem hitt benne, hogy itt fog megjelenni, még én sem. A mentorom végképp nem. Azt mondta, jól van, jól van, elküldhetem oda is, de hát ő kezdő kutatóként egy nap alatt visszakapta tőlük a saját cikkét… Viszont amikor elkészültem az anyaggal, azt éreztem, hogy ezt a szaklapot meg kell céloznom vele. Ennek a cikknek nem az volt a lényege, hogy megjelenjen valahol, hanem az, hogy mindenki tudjon róla. Ezek a CAR-T-sejtes terápiák hellyel-közzel hatékonyak a limfómás megbetegedések esetében, de sok betegünk visszaesett. Ennek utána akartam menni, elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy miért van ez így. Két-három amerikai cikkben azt találták, hogy azoknál a betegeknél, akiknél a terápia nem működik, vagy visszaesés volt tapasztalható, jelen van ugyanennek a génnek a mutációja. Ez azért fontos, mert ennek a sejtterápiának az ára több százezer euró betegenként, de akik ezzel a mutációval rendelkeznek, azoknál nem szabad alkalmazni, vagy csak nagyon komoly előkezelést követően. Minthogy minderre rájöttünk, most lehetővé vált a sejtterápiás eljárás indikációinak az újragondolása.

– Ehhez kell a sejtterápiás központ?

– Már 2018-ban megkezdődtek a tárgyalások a Semmelweis Egyetemmel arról, hogy az ő keretükön belül létrejöhessen ez a centrum. Még zajlanak a konzultációk, az engedélyezési folyamat is eltart egy-két évig, de utána várhatóan pár éven belül lesz valami kézzelfogható eredmény. Felkértek ennek a sejtterápiás centrumnak a szakmai támogatására, részvételemmel a kezdeményezés elősegítésére, illetve a Great Ormond Street Hospital és a Semmelweis Egyetem bilaterális tudományos kapcsolatának további ápolására. Emellett folyamatosan dolgozok Angliában is, bár most a járványhelyzet miatt Budapesten vagyok, de szeretném ott folytatni a tanulmányaimat, és azzal párhuzamosan segíteni itthon a centrum létrejöttét. Most vagyunk a célegyenesben. A döntés a Semmelweis Egyetem részéről már megszületett, most a létrehozás technikai oldalánál tartunk. Nem pusztán sejttenyésztésről van szó, hanem génsebészetről, amihez rendkívül steril körülményeket kell kialakítani. Ez nagy eredmény, mert ilyen labor Közép-Európában még nincs.

– Kik segítenek benne, hogy létrehozd ezt a központot?

– A legtöbbet magamnak köszönhetek, de azt kell mondanom, hogy ahogy haladtam végig az úton, mindenki segített, akivel csak találkoztam. Mint amikor Dorka elindul Ózhoz, és az úton mindenféle segítőtársa akad. Amikor kikerültem Angliába, pontosan tudtam, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy elérjem, amit akarok, hiszen jártam már be hasonló utakat. Hatalmas munkabírás kellett először is ahhoz, hogy az angolokkal elfogadtassam magam: jól dolgozok, meg tudom csinálni, bízhatnak bennem. Bizonyítanom kellett nekik. Akkor kezdtek bennem bízni, amikor látták, hogy nálam nincs lehetetlen. Az angolok nagyon segítőkészek, amíg együttműködésről és közös munkáról van szó, az üzleti látásmód csak a folyamat legvégén kerül elő, amikor már konkrét számokkal szembesülünk. De mindaddig nagyon nyitottak, nekik is fontos, hogy a közös cél megvalósuljon. Erejükön felül is adnak, és soha nem volt kérdés, hogy a mentorom százszázalékosan mindenben támogasson. Azt is hozzá kell tenni, hogy ezt azért tehette meg, mert Angliában a szaktekintélyek maguk választhatják meg, kit vesznek a szárnyaik alá. Látták a teherbírásomat, látták, hogy ez nekik jó, és minden erejükkel támogattak, hogy minél tovább maradhassak és dolgozhassak. Kölcsönösen jól jártunk az együttműködéssel. Emellett már korábban levelezgettem egy angol gén- és sejtterápiás céggel, a Catapulttal, akikkel szintén kialakult egy szinte baráti viszony. Ők is beálltak a mögé, hogy Közép-Európában létrejöjjön a sejtterápiás központ. Tehát üzleti és szakmai oldalról is megvalósult a támogatás, már csak a fogadó fél, Magyarország együttműködésére volt szükség. Ebben a nagykövetség segített nagyon sokat. Már Angliában voltam, amikor találkoztam a londoni magyar innovációs attaséval, akinek elmondtam ezt a tervemet. Ő mögé állította az akkori nagykövetet, azóta pedig már az új nagykövet is támogatja a megvalósítást. Ők egyengetik a diplomáciai kapcsolatokat a londoni Great Ormond Street Hospital és a Semmelweis Egyetem között. Tehát mindvégig a nagykövetség támogatását élvezhettem, a diplomácia és a külügy is fontosnak tartja a központ létrehozását. Az ő kezdeményezésükre látogatott meg kint a Semmelweis Egyetem tudományos és innovációs rektorhelyettese, megnézte a laborokat, látta a világszínvonalat, amit itthon is szeretnénk létrehozni.

– Neked mindig fontos volt a színház és a művészet. Jut még időd rá?

– Angliában az Angliai Római Katolikus Magyarok Egyesülete által alapított Szent István Házban laktam, ahol a művészet a mindennapok része volt. Tavaly még szavalóversenyen is részt vettem, onnan mentem a nagykövetségre előadni, este pedig a születésnapomat ünnepeltük. Fellépni már csak alkalmanként szoktam. Magyarországon kevesebb időm jut a művészetekre, mert sokkal jobban pörög az élet. Ha itthon vagyok, az üzletekben is ott kell lennem, magánéletem is van, és a művészet csak ezután kerül sorra. Londonban, amikor egyedül éltem, sokkal több időm jutott erre.

– Van közös pontja az orvosi kutatásnak meg a művészeteknek?

– Dr. prof. Tulassay Tivadar rector emeritus, a Semmelweis Egyetem korábbi rektora volt az alapítója a Semmelweis Szalonnak, aminek egy ideig szavalója is voltam. Ez azért volt fontos, mert sok orvosnak kicsit megosztott az élete: az egyik oldalon művész, a másikon orvos vagy kutató. Vannak köztük kiváló festők, például dr. Szentágothai János, a legnevesebb magyar anatómiakönyv szerzője a képzőművészetben jeleskedett. Számos egyetemi társam énekel az operában, és a mai napig fellép. Szerintem a művészet és a kutatás valamilyen módon kiegészíti egymást. Orvosi oldalról is tudok töltekezni a művészeten keresztül, de ez fordítva is működik: a szakma is feltölt annyi energiával, amit a művészetnek adhatok. Nincs olyan, hogy alkotói válság, mert ha orvos vagy, mindig van mit adni magadból, és örülsz, ha végre van időd az alkotásra. Nekem erre szükségem is van. Mivel mostanában a járványhelyzet miatt az előadó-művészet háttérbe szorult, inkább verseket írok. Ezeket egyelőre nem publikálom. A versírás belőlem fakad, spontánul jön, de sosem fejlesztettem ezt a képességemet, nem tanultam verset írni. Jobban szeretem magát az alkotást, mint azt, hogy visszahallgassam a műveimről a kritikákat. Nem számít, ki mit gondol, mert ezek a versek belőlem jöttek, az én érzéseimből, élethelyzetemből fakadtak. Pár év múlva, ha leülepednek bennem azok az érzések, amik ezeket a verseket kiváltották, talán szívesebben gondolkozok majd a publikáláson is.

Gruik Zsuzsa

(Magyar Szó, 2021. január 9.)