A város széléről a világhírnévig

* Hány évesen kezdtél birkózni, és miért ezt a sportot választottad?

— Tizenkét évesen, amikor az egyik szomszéd fiú bevezetett a birkózóklubba. Kint laktunk a tanyán, a legelőn jókat fociztunk, fára másztunk. Csintalan, eleven gyerekek voltunk. Első edzőm Nikola Vukov bácsi volt. Hetente kétszer edzettünk, közben a Kristal csapatában fociztam is. Két hónap edzés után egy szabadkai versenyen második lettem. Hétfőn szólt az egyik ismerősöm, hogy a nevem benne van a Magyar Szóban. Ez nagyon tetszett, az kevésbé, hogy második lettem, hiszen jobb lett volna elsőnek lenni. Több érdekes történet fűződik ehhez az időszakhoz. Egyszer Nikola bácsi elzavart edzésről. Kimentünk a töltésre futni, és rámutatott egy pontra, ameddig el kellett futni. Megkérdeztem tőle: labda nincs? Mire ő: fiam, itt nincs labda. Erre azt feleltem: ha nincs labda, akkor én nem szaladok, majd hazaküldött az edzésről. Egy hónap elteltével az egyik barátom visszacsalogatott, versenyekre utaztam, több első helyezést értem el.

* Tizennyolc évesen kerültél be a jugoszláv válogatottba, a legendás Horváth István keze alatt fejlődtél.

— Pista bácsival három éven át dolgoztam, három Balkán-bajnokságon vettünk részt. Ő nagy bajnok, professzor volt, és jólesett, hogy magyarul szólt hozzánk. Igyekezett minél jobban megszerettetni velünk a birkózást. Egy bulgáriai versenyen mindkét mérkőzésemet elvesztettem, és kiestem. A folyosón sétáltam, amikor Pista bácsi meglátott, és megkérdezte, hova megyek. Vásárolok valamit, válaszoltam. Nem lehet, mondta erre, gyere vissza, és nézzed a többi mérkőzést. Majd hozzátette: az előbb birkóznod kellett volna. Azt feleltem: én birkóztam. Mire ő: Nem, fiam. Veled birkóztak. Ő nem edzésről, hanem 1979-ben a magyarkanizsai Gyógyfürdőben megtartott edzőtáborból küldött haza. Abban az évben tizennyolc éves fejjel 57 kilóban felnőttkupát nyertem, ami ilyen fiatalon keveseknek adatott meg. Az edzőtáborban együtt dolgoztam Petkovićtyal, Frgićtyel, Nišovićtyal, akiktől én még messze voltam, de voltak olyan birkózók is velünk, akik eredmények tekintetében tőlem voltak lemaradva. Az egyik fárasztó edzés után Pista bácsi megkért, hogy az ásványvizes üvegekkel teli dobozt vigyem fel a szobába. Nem vagyok én hordár, azért jöttem, hogy birkózzak. Vannak nálam gyengébb birkózók, vigyék ők, válaszoltam. Erre hazaküldött. Tudott volna még segíteni a birkózáson, később azonban megértettem, a továbbiakban miért mellőzték. Ő tartott egy szintet, és az alá nem ment. Igaza volt. Pista bácsit nagyon szerettem. Az egyik palicsi idősotthonban töltötte végnapjait, ott is meglátogattam. 

* Ott lett volna a helyed az 1984. évi Los Angeles-i nyári olimpián, de a szövetség végül Vlado Lisjak mellett döntött, aki meg is nyerte az ötkarikást.

— Ehhez a történethez egy hosszabb bevezető is tartozik. 1981-ben kerültem be a válogatottba. Súlycsoportomban Ivica Frgić volt a legjobb, őt senki sem győzte le. Amíg tartottam a 62 kg-ot, addig a szövetségi kapitány is segítőkész volt velem. Az 1981. évi Európa-bajnokságon kishitűségemnek „köszönhetően” a 4. helyen végeztem. Nem tudtam tartani a súlyomat, majd bevonultam katonának, és ott még néhány kilót felszedtem. Úgy gondoltam, hogy súlycsoportot váltok, és a 68 kg-os kategóriában birkózom tovább. A szövetségi kapitány próbált erről lebeszélni, azt mondta, ott én gyenge lennék. Naná, hogy szeretett volna lebeszélni, hiszen abban a kategóriában indult Vlado Lisjak, akinek ő a petrinjei klubban is az edzője volt. Világos, tartott tőlem. A katonaság előtt Lisjak 9:6-ra legyőzött az országos bajnokságon a 68 kilogrammosok között. Talán akkor egyszer győzött le úgy igazán. Az 1983. évi zágrábi országos bajnokságon döntőt birkóztam vele, ő ekkor 4. volt a világon. Egy nagyon jó meccsen 3:1-re legyőztem, és országos bajnok lettem. Egy évvel később a Zomborban megtartott kupán újra mi ketten döntőztünk. A zentai tábor kettészakadt, egyik része Lisjakra, a másik rám fogadott. Már 6:0-ra vezettem ellene, végül 9:8-ra itt is megvertem. A szarajevói országos bajnokság elődöntőjében 5:3-ra vezetett ellenem. Őt másodszor küldték le a szőnyegre, én derékmagasságban felemeltem, az ölembe vettem, ő pedig megfogta a lábam. A bíró sípolt, vagyis megállította az akciót. Mutatta, hogy én két pontot, Lisjak pedig intést kap. A két ponttal 5:5-re egyenlítettem volna, Lisjak harmadik intése pedig a leléptetéssel volt egyenlő, azaz országos bajnok lettem volna. Én őt letettem, hiszen sípolt a bíró. Ha nem olyan lettem volna, amilyen vagyok, eldobtam volna a sípszó után. Odaálltam a bíró mellé, vártam, hogy a magasba emeli a kezem. Milan Nenadić akkori szövetségi kapitány — egyúttal Lisjak klubedzője — szélsebesen a zsűriasztalhoz szaladt, és hevesen mutogatott. Visszavonták Lisjak intését, a kivitelezett akcióért pedig nem kaptam meg a két pontot, így ő lett az országos bajnok, és mehetett az olimpiára. Az egyik itthoni edzés után bekapcsoltam a rádiót, és hallottam, hogy Lisjak bejutott az olimpiai döntőbe. Egész éjjel forgolódtam, alig aludtam. Egyre csak az járt a fejemben, hogy nekem kellett volna ott lennem. Reggel értesültem arról, hogy Vlado Lisjak olimpiai bajnok. Nem akartam elhinni. Edzésre menet többen is megállítottak, és közölték velem: Lisjak olimpiai bajnok! Тudom, válaszoltam, ezentúl az olimpiai bajnokot fogom megverni. Az olimpia után is sokszor legyőztem, megbosszultam rajta a sérelmeket, de ő olimpiai bajnoknak mondhatja magát, én pedig ott sem voltam. 

* Az 1987. év pályafutásod legeredményesebbje volt, hiszen előbb Szíriában megnyerted a földközi-tengeri játékokat, és a megnyitón vihetted a jugoszláv zászlót, majd a franciaországi vb-n ezüstérmet akaszthattak a nyakadba.

— Plusz még a lányom is ebben az évben született, úgyhogy valóban pályafutásom legsikeresebb időszakáról beszélhetünk. A jugoszláv kupa megnyerése után egy svédországi tornán ezüstérmet nyertem, majd a Gedžo-emléktornán Lisjakot verve első lettem. Az országos bajnokság döntőjében a magyarkanizsai Lőrincz Rudolffal birkóztam, és 19:4-re nyertem. A vb-n nem kaptam könnyű sorsolást. A rajton a német Claudio Passarellivel birkóztam, akit nagy csatában 1:0-ra győztem le. A német után a tunéziai, majd a török, a görög és a finn következett a sorban, utóbbi birkózóval elődöntőztem, és 8:1-re nyertem. A döntőben a szovjet Aszlaudin Abajev várt rám, aki nem túl erős, de nagyon jó érzékkel megáldott birkózó volt, a másik ágon eljátszadozott ellenfeleivel. A döntőbe jutással már elégedett voltam, hiszen tudtam, hogy az ezüst megvan. Talán ez volt az egyik hibám, a másik pedig az, hogy taktikailag az első menetben is úgy kellett volna birkóznom, ahogy a másodikban tettem. Az első menetben 6:0-ra elhúzott, mivel én birkózni akartam vele, ő azonban ügyesebb volt. A második menetre úgy mentem fel, hogy szaggatom, ütöm, verem, és nem állok le vele birkózni, nehogy eldobjon még néhányszor. Nagyon lehajtottam, tizenöt másodperccel a harc vége előtt összerogyott, annyira elfáradt. Az NSZK-s bíró kérte számára a harmadik intést, ami a leléptetésével lett volna egyenlő, de a zsűriasztal nem hagyta jóvá. Ha úgy kezdtem volna az első menetet is, ahogy a másodikat, ki tudja, mi lett volna a vége. A szövetségi kapitány egyik szeme örült, a másik sírt. Örült, mert mégiscsak született jugoszláv érem, és bánkódott, mert én szereztem meg. Az éremátadás pillanatában nagyon örültem, másnap reggel azonban már nem annyira. Átértékeltem a dolgokat, és azon gondolkodtam, mit kellett volna másképp csinálni.

* Kijutottál a szöuli nyári olimpiára, melyen két győzelmet arattál, kétszer pedig vesztesként hagytad el a szőnyeget.

— Az 1988. évi téli edzőtáborban minden meccset megnyertem, de a szövetségi kapitány szemében mindig a második helyen álltam. A többiek okosabbak, rafináltabbak voltak, nekik sokat elnézett a szakmai stáb. Már az is gond volt, ha futás alkalmával a többiekhez képest nem két perccel előbb értem célba. A petrinjei edzőtáborban nagyon fájt a vállam, húsz kilót sem voltam képes felemelni, így csak futottam. Hazajöttünk, én itthon tovább futottam és úsztam, nem mentem vissza az edzőtáborba. Két hónap múlva ligameccset birkóztunk a Gavrilović ellen, ahol a 74 kilós súlycsoportban legyőztem Lisjakot, és a csapatunk is megverte a petrinjei gárdát. A mérkőzés után az akkori szövetségi kapitány bejött az öltözőbe, és lekiabált, hogy ilyen hozzáállással nem vehetek részt az olimpián. Mondtam neki, hogy ez az olimpia csak egy állomás a pályafutásomban, majd kimegyek a következőre. Végül ott lehettem Szöulban. A sportszergyártól rengeteg szerelést kaptunk, ki sem tudtunk vinni mindent Dél-Koreába. A házigazdák tiszteltek, szerettek bennünket, nagyon barátságosan viselkedtek velünk. Érdekes volt azokkal a neves sportolókkal egy repülőn utazni, akiket csak a televízióból ismertünk. Landolás után a koreaiak legyezőket osztogattak az érkezőknek. Velünk voltak a női kosárlabdázók, akik közül a tuzlai Razija Mujanović kimagaslott a maga 202 centiméterével. Az összes koreai őt nézte, és szinte mindenki őt ajándékozta meg a legyezővel. Az első meccsemen újra a német Passarellit kaptam ellenfélül. Ezúttal is nyertem, majd egy marokkóit is legyőztem. Két győzelem után kerültem össze a világbajnok finn birkózóval, aki jobbnak bizonyult nálam, ahogy a japán is, akitől szoros meccsen 2:1 arányú vereséget szenvedtem.

* Négy év múlva a barcelonai olimpiára is kijutottál. Ekkor már javában dúlt a délszláv háború. Zászló és címer nélkül, független résztvevőként szerepeltetek az ötkarikáson. Éreztetek-e bármilyen hátrányos megkülönböztetést akár a szervezők, akár a versenytársak részéről?

— Indulás előtt az olimpiai bizottság vezetői összehívták az utazó csapatot, és elmondták, hogy viselkedjünk, mihez tartsuk magunkat az olimpián. A provokatív kérdésekre ne reagáljunk, a politikával és a háborúval kapcsolatos megnyilvánulásokat ne vegyük figyelembe. Szerelésünk is sokkal szerényebb volt, mint Szöulban. Kaptunk egy len anyagból készült fehér öltönyt, két inget és egy melegítő alsó-felsőt. A megnyitót az olimpiai faluban a televízión követtük. Nem közösítettek ki bennünket, de érezni lehetett bizonyos távolságtartást velünk szemben. Nem volt sem zászlónk, sem címeres mezünk, ötödik keréknek éreztük magunkat. Egy szobában voltam egy szabadkai hallássérült birkózóval, Senad Rizvanovićtyal. Egyszer kiültünk vele egy kerthelyiségbe üdítőre. Mellettünk volt még két üres szék, leült hozzánk egy fiatalember nagyon szép egyenruhában. Az akkreditációján láttam, hogy holland, mintha bíró lett volna. Kereste a szemkontaktust, barátkozni szeretett volna velünk. Fürkészte, vajon honnan érkeztünk, de a mi egyenruhánkon csak az IOP rövidítés szerepelt. Nem bírta ki, és megkérdezte, honnan érkeztünk. Jugoszláviából, válaszoltam. Képben volt, és rákérdezett, hogy a szerb vagy a horvát részről-e. A szerb részről, mondtam. Háború? — kérdezte. Nem, válaszoltam. Majd Rizvanović kézzel egy bombát mutatott, mely felrobbant, és hozzátette: gluv sam kao top, bum! (süket vagyok, mint az ágyú, bumm!) A holland csak nézett, én meg mondtam a csapattársamnak, igya meg az üdítőt minél gyorsabban, és álljunk tovább.

* A katalán fővárosban egy marokkói származású franciával kezdtél, majd jött a magyarországi Repka Attila. Te tisztában voltál azzal, hogy egy másik magyar ellen lépsz szőnyegre, de vajon Repka is tudta, hogy egy határon túli magyarral birkózik?

— Persze, Attilával előtte is többször birkóztunk már, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Barcelonában már harminckét éves voltam, és azt az olimpiát egyfajta ajándékként fogtam fel. Ettől függetlenül készültem rá, szerettem volna jól szerepelni. Az első fordulóban Yaluz egy dobása után a szőnyegen túlra estem, ez már pontozáson kívüli terület. A bírók azonban pontozták az akciót, és kikaptam. Ekkor jött Attila. Megpörgetett, amiért két pontot kapott. Nem volt veszítenivalóm, és egy akcióból oldalra eldobtam, ami egy pontot ér. Láttam, hogy a bíró három pontot mutat, de nem én kaptam, hanem Attila, aki ezzel 5:0-s előnyre tett szert. Végül rámásztam a fejére, mert nem bírtam megfogni, ő viszont eldobott, és 10:1-re nyert. A meccs után ő is elismerte, hogy a vitatott eset nem ért három pontot. Ha akkor megkapom a pontot, és 2:1 az állás, egészen máshogy állok a meccshez, de 5:0-nál már más a helyzet. Ezzel a párharccal befejeztem az olimpiát, Attila pedig olimpiai bajnoki címet szerzett. Két jó birkózótól kaptam ki, úgyhogy Barcelonát nem keserű szájízzel hagytam el.