„Tágabb térben kísérletezem”
Gubik Korina zentai képzőművész, pedagógus kapja idén a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat. A rangos elismerést szeptember 17-én, a Topolyai Napok keretében veszi át. Ugyanekkor a hagyományoknak megfelelően a topolyai Művelődési Ház kiállítótermében megnyílik kiállítása is.
Gubik Korina 1983-ban született Zentán. Az Újvidéki Művészeti Akadémia, festészeti tanszékén, Jovan Rakidžić osztályában 2007-ben szerzett oklevelet. 2008-tól tagja a Vajdasági Képzőművészek Egyesületei Szövetségének, 2012 és 2014 között szabadművészként dolgozott, 2014 óta pedig a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium képzőművészeti szakán szaktantárgyakat tanít.
A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj odaítélésének indoklásában úgy fogalmaznak, hogy a szó legnemesebb értelmében kísérletező művész vagy. Mivel érdemelhetted ki ezt a jelzőt?
– Nem tartottam magam kísérletező művésznek, de nagyon jó érzés, és kifejezettem örülök annak, hogy a munkáimból ez tükröződik. Visszagondolva, már az egyetemen is rá voltunk utalva a kísérletezésre, és ez megmaradt bennem. Hogy most ilyennek látnak, az valószínűleg abból ered, hogy az utóbbi években nem abban az egy szűk térben, fajban kísérletezem, ami rám jellemző, hanem igyekszem e mellett más médiumokban is gondolkodni és kifejezni magam. Ami az anyaghasználatomat illeti, nem festői anyagokkal dolgozom, hanem mással is kísérletezem. A munkáimhoz sok szöget használok, fát, időnként homokot. Már nem is csodálkoznak Zentán az üzletekben, ha több kiló szöget kérek, habár amikor az egyik tárlatom alkalmával 35 kilót rendeltem, kicsit furcsán néztek rám, de azért beszerezték.
Hol tart most a művészeted, min dolgozol, mire készülsz?
– Több projekt is motoszkál a fejemben, de úgy érzem, egy ciklus most véget ért. A tavalyi év nagyon tevékeny volt, a kiállításokat tekintve talán az eddigi legeredményesebb, és egy kicsit el is fáradtam. Elég sok új kérdést nyitottam magamnak, és el kell döntenem, merre is menjek. Amit eddig csináltam, az beérett, most egy újabb stádiumba kellene lépnem, valamit újat kellene vinnem az eddigiekbe.
Hogy érintett a díj? Benne volt a levegőben?
– Egyáltalán nem számítottam rá, órarendírás közben kaptam a hírt, és tizenöt perccel később már jött az első felkérés egy interjúra. Észhez sem tudtam hirtelen térni, de nagyon jó érzés volt. Az ember ilyenkor jön rá, hogy a családi és baráti körén kívül még mennyien követik a munkásságát, és ez tényleg egy nagy megtiszteltetés és komoly elismerés. Ez most engem motivál, a szakma elismerése nagyon fontos, mert azt bizonyítja, hogy amit az utóbbi 15 évben csináltam, az nem veszett el az éterben.
Korábban is kaptál már szakmai elismeréseket. Melyek ezek?
– 2017-ben én érdemeltem ki a Forum Képzőművészeti Díjat, ami szintén nagyon nagy megtiszteltetés volt, és 2007-ben a 36. Újvidéki Szalon díját én kaptam, ami számomra akkor egy óriási dolog volt. Szintén 2007-ben az Art Klinika Multimédiás Központ, Perspektíve 06. díját kaptam, amit a festészeti tanszék legígéretesebb egyetemi hallgatójának adnak, 2006-ban pedig a Szerb Matica Galériájának díját ítélték nekem a Spanyolország – kívülről nézve című pályázat keretében.
Hat éve tanítasz a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. Hogyan egészíti ki egymást a tanítás és az alkotás, illetve hogy fér meg egymás mellett a kettő?
– Több iskolában is tanítottam a Bolyai előtt, de ez az első iskola, amit őszintén szeretek, hiszen ott szaktantárgyakat tanítok, festészet technológiát, rajzot, művészi grafikát és multimédiát, és a kollektíva is kiváló. Ma egyik művészetből sem egyszerű megélni. A művészek többsége kompromisszumot köt. Nagyon vékony az a réteg, melynek alkotásai gyorsan megtalálják a közönségüket, a többség kompromisszumot köt, vagyis elkezdi a közönség ízlésére formálni az alkotásait, hogy el tudja őket adni, illetve elkezd oktatni. Én is évekig gondolkodtam, hogy nem kellene-e átszakosodni, vagy elkezdeni tervezéssel is foglalkozni, de már biztos vagyok benne, hogy ez a választás, vagyis ez a kompromisszum, amit én kötöttem, tehát, hogy tanítok is, ez számomra pillanatnyilag a legideálisabb.
A középiskolás éveidben korán kiderült, hogy képzőművész szeretnél lenni?
– Nem. Mivel édesapám fuvolaművész volt, valahogy mindenki arra számított körülöttem, hogy majd én is zenei pályát választok, és nekem is megfordult a fejemben, viszont a Zentai Gimnázium harmadik osztálya után a rajzolás felé fordultam. Mindig ügyes voltam ezen a téren, de azon a nyáron elkezdtem tényleg sokat rajzolni, és eljátszadoztam a gondolattal, hogy akár képzőművészeti egyetemre is mehetnék. Mint kiderült, nem volt rossz ötlet, és habár sem a szüleim, sem a környezetem nem volt elragadtatva a választástól, most szerencsére ezt az utat járom. Először Belgrádba képzőművészeti tanárképző főiskolára felvételiztem sikertelenül, majd egy év kihagyás után bejutottam az Újvidéki Művészeti Akadémiára és ott festészet szakon szereztem diplomát.
Homolya Horváth Ágnes
(Magyar Szó, 2020. augusztus 27.)