A közös lüktetés öröme

A népművészet és a színházművészet sajátos összefonódása jellemzi a Kosztolányi Dezső Színház adai származású színésze, a Zentai Színtársulat egykori oszlopos tagja, Mészáros Gábor eddigi életét, aki boldog kétgyermekes családapaként igyekszik minden téren maximálisan helytállni. Tavaly ünnepelte a tízéves jubileumát annak, hogy a Kosztolányi Dezső Színházhoz került, idén pedig a negyvenedik profi előadásában élheti meg a közös lüktetés örömét, amit a színház jelent számára.

– Még valamikor 1991-ben, az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör berkeiben kezdődött meg a színpadi létem, amely azután az egész életemet végigkísérte. A népi kultúra iránti vonzalmam a mai napig is tart. Az első prózai szerepléseim is erre az időszakra tehető, amikor Várkonyi Zsuzsanna magyartanárnő kezdeményezésére a hagyományápoló körön belül létrejött egy kis verskör, ahova én is elkezdtem járni, később pedig egy kis amatőr színjátszó grundocska is kialakult belőle. Tizennégy év után abbahagytam a táncot, és kizárólag zenével kezdtem el foglalkozni. Eleinte bőgőztem, utána inkább a háromhúros brácsára tértem át. Középiskolás koromban már aktívan jártam szavalóversenyekre is, ugyanis akkor már kezdtem komolyabban venni ezt az egészet. A KMV-n is rendszeresen részt vettem, főként versmondás, illetve népzene kategóriában indultam. Érdekes volt az a négy év, ugyanis elsőben különdíjas lettem, másodikban harmadik díjas, harmadikban azonban el sem jutottam a döntőre. Emlékszem, egy Hobo-verset szavaltam, és mivel akkor még szigorúbbak voltak a KMV keretei, Wischer Johann, a zsűri egyik tagja azt mondta, sajnos nem tudnak továbbjuttatni, viszont felajánlotta, hogy szerepeljek a következő előadásukban, amire azt válaszoltam, hogy jó, majd még átgondolom. Eljött az augusztus, és újra megkeresett, hogy lenne egy szerep, amelyet nekem szán. Itt indult el igazán a dolog. Megvolt az első előadás, ami nagyon jó mókának tűnt, olyannyira, hogy egy kicsit meg is ijedtem attól, hogy mi lesz az én népi kultúrámmal, ezért mondtam Ivánnak, hogy ennyi volt, a továbbiakban nem szeretnék ezzel foglalkozni. Ám amikor indult az újabb próbafolyamat, megint felhívott azzal, hogy nem kellene játszanom az előadásban, csupán zenélnem. Arra persze igent mondtam. Elmentem az első próbára, ahol kiderült, hogy változott a dolog, mégis benne kellene lennem három jelenetben. Belementem, és mivel olyan volt a koncepció, hogy az elejétől a végéig mindenki bent volt a színpadon, a három jelenetből egy egész előadás lett, majd a következő produkcióban már én játszottam a főszerepet, a KSZV-n nekem ítélték a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést, és a miénk lett a legjobb előadás díja is. Ráadásul a zsűri elnöke, László Sándor, aki éppen abban az évben nyitott osztályt az akadémián, maga is biztatott, hogy próbáljam meg a felvételit, lát bennem tehetséget. Ez óriási lendületet adott, 2005-ben felvételiztem az újvidéki Művészeti Akadémiára, ahol nagyon fontos éveket töltöttem el. Mi voltunk az első olyan generáció, amelynek a tagjai harmadéven mentek fel Budapestre, ahol teljesen kinyílt előttünk a színházi világ. Már harmadéves koromban bekerültem az Újvidéki Színház Orfeum című előadásába, amelyet Puskás Zoltán rendezett, és azzal bejártuk szinte az egész Vajdaságot, majd 2009-ben Urbán András elhívott a Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásába, majd közölte, hogy hosszú távon is szeretne velem dolgozni, aminek természetesen nagyon megörültem. Igaz, akkor még nem tudott szerződést ajánlani, de már akkor is úgy voltam elkönyvelve, hogy felvettek a Kosztolányiba, ami néhány hónappal később meg is valósult, így tavaly ünnepeltem a tízéves jubileumát annak, hogy a Kosztolányi Dezső Színház társulatának a tagja vagyok, idén pedig meg fogom csinálni a negyvenedik profi előadásomat, ami egészen hihetetlennek tűnik számomra.

Mielőtt ennél a pontnál folytatnánk, menjünk kicsit még inkább vissza az időben, egészen a gyökereidig. Milyen gyökerekből táplálkozol, a szüleid, a nagyszüleid mivel foglalkoztak, mennyire voltak meghatározóak az életükben a művészetek?

– Az egyik részről teljesen hagyományos földművescsaládból származom. A művészet olyan módon volt része az életüknek, hogy rendszeresen figyelemmel kísérték az akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendő amatőr társulatok előadásait, amelyeket nagyon szerettek is. A tatám rengeteget mesélt arról, hogy az egyik ismerőse, Medve Sándor Szabadkán volt színész, ugyanakkor nem nagyon voltak tisztában azzal, hogy mit is jelent valójában ez az egész. A szüleimen már a városiasodás jeleit lehetett érezni, ezért még közelebb állt hozzájuk az ilyesmi, és a népi kultúra még inkább behozta a családba a művészeteket. Édesapám zeneiskolába is elkezdett járni, igaz, ez utána abbamaradt, én viszont végül is nem jártam zeneiskolába, hanem autodidakta módon tanultam meg zenélni, amit azóta is bánok. A szüleim nagyon szerették volna, ha olyasmivel foglalkozom, ami az enyém, amit szeretni fogok, éppen ezért maximálisan támogattak abban, hogy a Művészeti Akadémiára iratkozzam, ugyanis úgy érezték, hogy a színészetben majd ki tudok teljesedni, amiért ma is hihetetlenül hálás vagyok nekik.

Említetted, hogy a népművészettel jóval korábban találkoztál, mint a színházművészettel. Mai szemmel megfogalmazható, hogy mi volt az, ami annyira magával ragadott a népművészetben, illetve általában a népi kultúrában?

– A népi kultúrában – Lukács Imrének köszönhetően, aki nem volt híve annak az intézményesített művészeti nevelésnek, ami mostanában dívik – mi egy olyan iskolát jártunk, amely az igazi táncházmozgalomra épült. Abba születtünk bele, és azon is nevelkedtünk. Akkor még sokkal jobban működtek a táncházak, a párok nem szégyelltek felállni és táncolni, mindig hatalmas zsibongás volt egy-egy táncházban és táncmulatságon is, és pont ezt szerettem, a régi, mégis újszerű frissességet, ezt a tánc és a zene közötti közös lüktetést szerettem meg benne. Soha nem szerettem, amikor a zenélés során meg kellett határozni azt, hogy most éppen milyen csokrot viszünk egy-egy műsorra. Az ilyen fellépések egyébként sem álltak hozzám közel, mivel lámpalázas voltam, ezért nem tudtam magam teljesen átadni a dolognak. Ezért szerettem inkább a mulatság részét, amelyet egyfajta hömpölygő áradatként éltem meg. Élveztem, hogy egy órán keresztül nem áll le a zene, hanem folyamatosan a tánc, utána esetleg kis szünet, majd újra elindul ez az áradat, szóval akkoriban ezt szerettem a leginkább ebben az egészben.

A közös lüktetés fontosságáról beszéltél, ezt utána mennyire találtad meg a színművészetben?

– Ez egy nagyon érdekes párhuzam. A tánc meg a zene két külön világ, amelyek önmagukban is lüktetnek, és úgy lüktetnek együtt. A színházban pont az a gyönyörű – talán ez is ragadott meg annyira a kezdetekkor, hogy megijedtem tőle –, hogy az sokkal élőbb. A színpadon is több ember van jelen, akik függnek egymástól, akik folyamatosan inspirálják egymást, ráadásul a közönséggel való játék még különlegesebbé teszi ezt a folyamatot. Akkor, amikor az ember már tudatában van ezeknek az impulzusoknak, és tudatosabban tudja alkalmazni a színpadi jeleket, még közvetlenebbül tud kommunikálni a közönséggel. És azt hiszem, ez az, ami közös ebben a két világban, ugyanis ezek a momentumok mindkettőben megjelennek, igaz, mindkettő esetében másként.

Ma hogyan egészíti ki egymást az életedben a népművészet és a színművészet?

– A színházat profi szinten űzöm, ez tölti ki az életemet, viszont úgy gondolom, mindig kell, hogy legyen az ember tarsolyában valami olyasmi, amivel el tudja vonni a figyelmét erről az egészről, hiszen nagyon veszélyes lenne kizárólag színházzal foglalkozni. Az ember ritkán tudja megtalálni a határt arra vonatkozóan, hogy meddig tart a színház az életében, és hol kezdődik a magánélet. Ez az a tipikus színészprobléma, amellyel szinte mindenkinek meg kell küzdenie: a színházba viszem be a magánéletemet, vagy a színházat viszem haza. Itt lép be az én életembe a népzene, amellyel valamilyen módon mindig ellensúlyozni tudom ezeket a dolgokat. Most azonban a szakmám mellett a családom a legfontosabb az életemben, hiszen két kislányom van, és tulajdonképpen ők töltik ki a mindennapjaimat.

Visszakanyarodva ahhoz a ponthoz, amelynél az imént megálltunk: amikor a Kosztolányi Dezső Színházba kerültél, mekkora kihívásként élted meg azt a lehetőséget, amelyet akkor kaptál?

– Azt hiszem, ez volt a legnehezebb számomra abban az időszakban. Azt szoktam mondani, hogy három-négy évem ráment erre. Az nagymértékben megkönnyítette a dolgomat, hogy a színház akkori csapatának tagjai folyamatosan húztak magukkal, ugyanis nem volt pardon, nem volt idő arra, hogy megálljak félni, hanem teljes erővel bele kellett mennem mindenbe, olyasmibe is, amiről esetenként nem is tudtam, hogy micsoda, és pont ez volt a legfélelmetesebb, hiszen sok minden nem volt tudatos abban, amit csináltam, mivel még nem értettem az egésznek a lényegét. Azután viszont szépen lassan kialakult bennem minden, kezdtem megérezni azt a különleges belső lüktetést, amelyről az imént beszéltem, valamint elkezdtem élvezni az a tökéletes összhangot is, amelyet a színpadon megéltem.

Az elmúlt tíz év produkciói közül melyek azok, amelyekre a legbüszkébb vagy, amelyek valamilyen szempontból a legfontosabbak számodra?

– Mindenképpen az első előadással kezdeném, a Turbo Paradisóval, az egy olyan különleges kezdetet jelentett, amire azóta is szívesen gondolok vissza. Teljesen más világba csöppentem. Fontos volt az a pont is, amikor sikerült legyőznöm magamban azt a fajta lámpalázat, amelyet akkor érez az ember, amikor konkrétan a közönséggel kell kommunikálnia, és amely meggátolja abban, hogy igazán jól funkcionáljon. A Passport 2 előadás első jelenete úgy kezdődött, hogy ördögkosztümben, szinte meztelenül kiálltam a közönség elé, és konkrétan meg kellett szólítanom őket. Ez fontos mérföldkő volt az életemben. Fontos pillanatként éltem meg a Vojáger című előadást is, amelyet Keszég László rendezett, mert ott a komédia lényegét tudtuk megragadni, valamint később ugyanilyen fontos volt Az ember komédiája is, amelyet Táborosi Margaréta rendezésében állítottunk színpadra, és azt igazi robbanásként éltem meg. Talán ezek azok az előadások, amelyek a legmélyebb nyomot hagyták bennem, amelyek a legnagyobb mérföldköveket jelentették a pályafutásomban és az életemben is.

Vágysz néha arra, hogy más típusú produkciókban is kipróbáld magad, vagy most már annyira eggyé váltál azzal a színházi nyelvvel, amelyet a Kosztolányi Dezső Színház képvisel, hogy nincsenek ilyen típusú vágyaid?

– Ez nagyon összetett dolog, hiszen úgy gondolom, hogy a lényeg mindenféle színházban ugyanaz, vagy legalábbis ugyanaz kellene hogy legyen, ugyanis mindenféle színház ugyanazokat a mechanizmusokat mozgatja meg a színészben, akiknek ugyanúgy kell építkezniük egy klasszikus előadás elkészítésénél is, mint egy kortárs előadás elkészítésénél. Hál’ istennek az elmúlt évek során elég tarka volt a Kosztolányi repertoárja ahhoz, hogy nagyon széles spektrumon mozoghassak, ezért nem érzem úgy, hogy elvágyódnék innen, vagy esetleg másféle színjátszás felé vágyódnék, hiszen én abban a koncepcióban is kizárólag önmagamból tudnék táplálkozni, ugyanúgy, mint ahogyan itt teszem.

Magát a sikert hogyan éled meg, egyáltalán mit jelent számodra?

– A siker nagyon veszélyes dolog, mert könnyen elvakíthatja az embert, ugyanakkor a siker mindig csak pillanatnyi, vagy legalábbis egy művész életében mindig csak pillanatnyinak szabad lennie. Persze, joggal merül fel a kérdés, hogy mit is élünk meg sikerként, hiszen ha például a próbán, amelyet senki nem néz, megcsinálok egy nagyon jó pillanatot, akkor az számomra sikert jelent. De hol van az attól, amit a közönség lát annak? Személy szerint jobban szeretem azokat a fontos pillanatokat, amelyeket egy-egy előadás elkészítése során érzek sikernek saját magammal, a csapattal vagy az egész előadás koncepciójával kapcsolatban, mint azt, ha mondjuk, a közönség engem ünnepel. Hosszú távon ugyanis a siker megfoghatatlan. Ha az ember beleül, amire egyébként hajlamosak vagyunk, akkor az igen veszélyes lehet, különösen a mi szakmánkban.

Mi az, amire leginkább vágysz jelenleg?

– Mivel a Kosztolányi Színházban az történt, ami, ezért elsősorban egy teljes csapatot szeretnék, olyat, amelyben valamennyien jól érezzük magunkat, amelyben valamennyien kiteljesedhetünk. Magánemberként a családi béke és a harmónia megteremtését tartom a legfontosabbnak, ami szerencsére megadatott, így most arra vágyom, hogy mind otthon, mind a színpadon a lehető legjobban helyt tudjak állni. Remélem, sikerül!

Máriás Endre

Fotó: Kosztolányi Dezső Színház