Játékok a múltból
Nagyon kedvesek tudnak lenni a másoktól megörökölt játékok, és sokszor tovább tart a varázsuk, mint azoknak, amelyeket a gyerkőc maga választ az üzletek zsúfolt polcairól. Édesanyám annak idején a mi játékainkat is bedobozolta, felvitte őket a padlásra, arra gondolva, hogy egyszer majd jó lesz az unokáinak, és így is lett. Most, amikor néhány évtizeddel később megtaláltuk őket a padláson és a lányaimmal kibontottuk, igazi kincseknek tűntek.
Volt ott építőkocka, többféle és méretű baba, különféle gumiállatok, vonat, kisautó. Érdekes, mindre emlékeztem, eszembe jutott, melyikkel szerettem játszani, és nagyon jó érzést keltettek bennem, persze az örömöm korántsem volt akkora, mint a lányaimé, akik úgy szedegették ki egyenként őket a dobozból, mintha tényleg kincsekre leltek volna. Mindegyikről mesélnem kellett, el kellett mondanom, hogyan játszottam velük, melyik volt a kedvencem. Aztán megmostuk őket, mert jó porosak voltak, és azóta egy részük bekerült a házba. A nagyon elnyűttek kint maradtak az udvaron, és hol a homokozóban bukkannak fel, hol itt-ott szanaszét, de a szebbek beköltöztek, és sokat forgalomban vannak. Azt nem mondom, hogy csak azokkal játszanak, de valahogy nagy becsben tartják őket, mert az enyémek voltak.
Néhány évvel ezelőtt a szomszéd is áthozott egy zacskónyi játékot, meg egy vesszőből készült babakocsit. Az unokáié voltak, akik eleve külföldön születtek, szóval biztosan nem tartanak rá igényt, és azt mondta, azért hozta, hogy a lányok örömüket leljék bennük. Így is lett, a zacskóban talált, fénykorában batrival működő kutya a nagyobbik lányom egyik legédesebb játékává vált, a vessző babakocsi pedig mindig jól jön, ha többen akarnak babázni.
Legutóbb a lányokat extra nagy öröm érte, hiszen egy szinte ismeretlen ember lepte meg őket játékokkal. Az utca minden gyereke kint rollerezett a szokásos helyen, mi szülők meg ott beszélgettünk körülöttük, amikor elkerekezett mellettünk a másik utcából egy idős ember, akit látásból jól ismerünk, mert mindig erre biciklizik, és mindig németül beszél, mert állítólag németországi. Németül köszöngetett nekünk, ahogy egyébként is szokott, mi meg vissza valami hasonlót, majd úgy tíz perc múlva ismét megjelent, csak nem üres kézzel, hanem egy zacskónyi játékkal. A gyerekeknek hozta, letette elébük, és mondott valamit, gondolom, hogy nekik szánta, azok meg örömükben nekiestek a csomagnak. Azt nem tudtuk vele megbeszélni, hogy kiék lehettek, de látszott rajta, hogy örömet akart szerezni a lurkóknak, és sikerült is neki. A lányok rávetették magukat az ajándékra és a nagy osztozkodásnak az lett a vége, hogy egy valaki játék nélkül maradt. A bácsi mindezt végignézte, így ő is látta, hogy kevésnek bizonyult az adomány, így hazabiciklizett, kerített otthon még egy játékot, és egy plüss télapóval tért vissza mindenki legnagyobb örömére. Azóta a gyerekek még nagyobbat köszönnek neki az utcán, ő meg még elégedettebben mosolyog rájuk vissza.
Ezek a mások által már szeretett játékok, a korábbi generációk által dédelgetett figurák mintha varázslattal bírnának. Mintha csak éreznék rajtuk a gyerekek, hogy történeteket hordoznak, lelkük van. Játékot vétek eldobni, egyszerűen csak új gazdát kell neki keresni.
Homolya Horváth Ágnes