Szellemi közösség és szakmai átjárhatóság
A zentaiságom nem szenvedett csorbát azzal, hogy már nem a Tisza-parti városban élek, hiszen én a mai napig zentai maradtam — vallotta egy vele készített beszélgetésben Verebes Ernő zeneszerző, irodalmár, a budapesti Nemzeti Színház vezető dramaturgja.
* Az újvidéki és a szarajevói egyetemi évek után Budapesten voltál ösztöndíjas, majd visszajöttél Zentára dolgozni. Később huzamosabb ideig Szabadkán tanítottál, 2013-tól pedig a munkahelyed ismét a magyar fővároshoz köt.
— A ’90-es évek legelején, amikor felkerültem Budapestre, az akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára ösztöndíjasként, lett volna lehetőségem, hogy Magyarországon maradjak. Békéscsabán tanítottam, de hoztam egy döntést, és visszaköltöztem Zentára. Korábban is számos szállal kötődtem az anyaországhoz, hiszen a határok átjárhatóságával szakmai értelemben is megváltoztak a viszonyok. Nyugodtan mondhatom, hogy folyamatosan menet közbeni állapotban voltam. Zenta a mai napig a fő lakóhelyem, de most már Budapesten is otthon vagyok, ott dolgozom. A sorsunkat meghatározó menni vagy maradni kérdés számomra nem azt jelenti, hogy itt vagy ott, hanem itt és ott. Az és szócskában benne van az út, az ingázás, a kettősség, mely a mai napig meghatározza az életérzést, melyben vagyok. Állandó jelleggel valamiféle hídon érzem magam, de a munkám konkrétan Budapesthez köt. Ebben a léthelyzetben kell felfedezni, megtalálni azt a többletet, amely nemcsak lehetőség, hanem hídépítés is, a kétfajta mentalitásnak az ötvöződése. Ezt próbálom magamban összetömöríteni, amikor menet közben vagyok. Budapesten, a Nemzeti Színházban számtalan olyan kihívás ért, amely miatt testileg-lelkileg ott kell lennem, de Zentát sem tudom elfelejteni, sem ezt a házat, ahol beszélgetünk, sem a Tisza-partot. Nekem ez a sors jutott, és őszintén szólva örülök is ennek, mert úgy érzem, amennyit odaviszek, annyit haza is hozok. Számomra az a legfontosabb, hogy valamiféle egyensúlyteremtésben legyek.
* Nagy kihívásként élted meg, amikor a Nemzeti Színházba hívtak dolgozni?
— Igen, annak tekintettem, másrészt viszont Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház vezetőjével van egy viszonylag hosszú, közös szakmai és barátságbeli múltunk. Nem gondolkodtam, azonnal elfogadtam a felkérést, mert a színház terén addig megvalósuló előéletünk ezzel kiteljesedni látszott. Aránylag ismeretlen terep volt számomra, mert kőszínházban még soha nem dolgoztam. Íróként, zeneszerzőként talán már avatottá váltam, de az a fajta rendszer, amelyet a Nemzeti Színház kínál vagy feladatként ad fel, nekem új volt. Különösen, ha az ember azonnal vezető dramaturgi pozícióba kerül. Elég nagy felelősség zúdult rám, sok olyan munkával találkoztam, amilyennel addig nem. Beküldött drámák, írások, jelentkezések elbírálása, annak a meghatározása, hogy merre is megy ez a színház, melynek az épülete egy hajót formáz. Ennek immáron hét éve, és most már büszkén mondhatom, hogy egy sor olyan dolog áll a hátunk mögött, amelyet eddig Magyarországon nem csináltak meg. Gondolok a MITEM fesztiválra, az utazásokra, a vidéki színházak felfejlesztésére, az azokkal való kapcsolat kialakítására, ami egyúttal a határon túli intézményekre is vonatkozik. A Nemzeti Színház etalon, fogalom, és ráadásul nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi színház is. A MITEM fesztivált, mely egy hatalmas színházi megmozdulás, hetedszer rendeztük volna meg, ha nem szól közbe a járvány. A jövő tavasszal ugyanazok a meghívottak jönnek majd el, akiket az idén vártunk, 16 országból mintegy 23 előadással. Ezenkívül a vidéki és a határon túli színházakkal való kapcsolattartás az egyik legfontosabb elképzelésünk. Ennek nyilván van egy didaktikai, érzületi szempontja is, mely valahol összefogja a Kárpát-medencei magyarságot. A kollégáim és én is számtalan előadást nézünk meg, s azok alapján születnek meg a vendégszereplések, valamint a kiutazásaink. Nemrégiben indult a Déryné Program, melynek az a célja, hogy a nézők minél szélesebb rétege férjen hozzá a minőségi előadásokhoz. A Nemzeti Színház előadásai méltóképpen képviselnek egy olyan színvonalat, amelyet majd reményeink szerint a 2023-ban rendezendő budapesti Színházi Olimpiára is elvihetünk. Négy éve Japán és Oroszország karöltve hozta létre ezt az eseményt, amelyen a mi előadásunk, a Bűn és bűnhődés is ott volt, Vidnyánszky Attila rendezésében. Ez a világ legjelentősebb színházi találkozója, egész Magyarország részt vesz majd rajta, és minden bizonnyal ez lenne a csúcsa annak, amit a Nemzeti eddig lebonyolított.
* Hogyan vészeltétek át a járványhelyzetet?
— Munkában maradtunk egész végig, internetes beszélgetéseket tartottunk, ami elég furcsa volt, hiszen ki a színházban ült, ki a lakásán, de azért tettük a dolgunkat. Folyamatos volt a tervezés, a jövő évi repertoár előkészítése, és közben számos vendégszereplést kellett lemondanunk. Szerencsére sok megírandó, megszerkesztendő teendő volt, ami segített az átvészelésben, és azóta már egy próbafolyamatban is benne vagyunk. Márai Sándornak A kassai polgárok című drámáját visszük színre augusztus 16-án Szabó K. István rendezésében, a darabnak én vagyok a dramaturgja és a zeneszerzője is. A rendező majdnem a szomszédomban lakik, gyakran meglátogattuk egymást, megbeszéltük a dolgokat. A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház koprodukciójában jön létre az előadás, előbb Gyulán, majd szeptemberben a Nemzetiben láthatja a közönség.
* Korábban több interjúban is elmondtad, hogy leginkább zeneszerzőnek tartod magad, de úgy tűnik, mostanában inkább mással foglalkozol. És ha már itt tartunk, mi a helyzet a szépirodalommal, a versírással?
— Mostanában szerencsére ezen a téren is történtek változások. A beszélgetésünk előtt egy csantavéri stúdióban voltam, ahol A kassai polgárok zenéjét vesszük fel. Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen összefüggések is vannak, itthon csinálom a zenét, melyet Pestre viszek fel. Emellett a magyar kultúra napjára is készült egy műsor, melyet Zentán mutattunk be, és én voltam a rendezője meg a zeneszerzője. Egyébként legalább egy éve történt, hogy zenét írtam, vagyis ez a terület valóban egy kicsit kikerült a látókörömből, ami zavart és bántott is. Most ilyen szempontból is „visszaújulok”. Ami a kérdésed második részét illeti, igen, írok, és ez szintén nagyon fontos számomra. Vannak felkéréseim, melyeknek eleget teszek, de ha nem volnának, akkor sem feledkeznék meg erről a lehetőségről.
* Az egyetemi éveid után voltál-e Szarajevóban?
— Igen, több ízben is. 1989-ben jöttem el onnan egy zeneszerzői diplomával a zsebemben. A ’90-es években egyszer átutaztunk, majd amióta a Nemzetiben vagyok, kétszer is részt vettem az ottani MESS fesztiválon, mert onnan is szeretnék előadásokat meghívni a MITEM fesztiválunkra. Van összehasonlítási alapom, Szarajevó most más, mint egykor volt, de ami a színházi életet illeti, továbbra is nagyon releváns városnak számít. A balkáni városok sorában nekünk Belgráddal, Zágrábbal, Ljubljanával, Mariborral, Szkopjéval vannak jelentősebb kapcsolataink, Szarajevóval és Podgoricával még nincsenek, de nagy eséllyel ezen hamarosan változtatni tudunk. Az exjugoszláv köztársaságokat tekintve ez egy sikertörténet, melybe belefogtunk, és folytatni is szeretnénk.
* A Nemzeti Színháznak bizonyára az idei év kapcsán is vannak fontos vállalásai.
— Nem a Trianon szót akarom kimondani, de kénytelen vagyok, hiszen évforduló van. A nemzeti összetartozás éve az, ami az idén mindent átszőtt. Ezt az érzületet próbáljuk mi is a Nemzeti Színházban különféle műsorok kapcsán megvalósítani, és kiterjeszteni a Kárpát-medencére. Egyesek szemszögéből ez már túltárgyalt kérdés, számomra viszont nem az, mert egyszerűen a zsigereimben érzem az igényt, hogy megvalósuljon, és ebben senki nem tud megzavarni. Van egy átjárhatóság a határokon, egy szellemi közösség, mely működik, hiszen úgy tudok közlekedni az egész Kárpát-medencében, ahogy hajdanán ezt az elődeink is meg tudták tenni. Nincs ebben semmi mellveregetés, ez ténykérdés, és ezt a tényt én a szívemben hordozom.