Szabadsághatárok

Bizonyára sokan érzik úgy hozzám hasonlóan, hogy a május a szabadság hónapja, hiszen amikor a munkát ünnepeljük, akárhogyan is tesszük azt, óhatatlanul felmerül bennünk annak a kérdése, vajon mennyire vagyunk szabadok, illetve hol húzódnak a személyes szabadságunk határai másokéhoz képest, vagyis mit mondhatunk és tehetünk meg anélkül, hogy annak bármiféle negatív következményei lennének ránk vagy a környezetünkben élőkre nézve.

Az elmúlt hetek, hónapok során kétségtelenül átértékelődött bennünk a szabadság fogalma. Nem hiába mondogatták nagymamáink oly gyakran, hogy akkor tudunk igazán értékelni valamit, ha már nem természetes számunkra a megléte vagy a mindennapjainkban való jelenléte. És ez természetesen nincs másként a szabadság esetében sem. A bezártságnak, bár voltak pozitív hozadékai az életünkben, amelyekről nyilvánosan értelemszerűen kevesebbet beszélünk, mint a negatívumairól – igaz, ez azért sok egyéb dologgal is így van, hiszen alapvetően szeretünk panaszkodni, szeretjük megosztani másokkal a gondjainkat meg a bajainkat, sőt sok esetben, igaz, nem feltétlenül tudatosan, mintsem inkább ösztönösen, szeretjük sajnáltatni is magunkat, vélt vagy valós együttérzést, némi szánakozást próbálva meg kicsikarni embertársainkból –, az egyik legnagyobb, valamennyiünket érintő negatívuma a szabadságunk korlátozása volt, amit akkor is rosszul éltünk meg, ha egyébként sem voltak olyan halaszthatatlan dolgaink, amelyeket ne tudtunk volna napközben elintézni, vagy ha egyébként sem jellemző ránk az, hogy az esti órákban különösebben gyakran kimozdulnánk az otthonunkból. Ennek oka pedig egyebek mellett éppen az, hogy ezáltal a szabadságérzetünk szenvedett csorbát, az, hogy azt tegyünk, amit akarunk, és akkor, amikor akarjuk. Persze, elfogadtuk, hiszen tisztában voltunk – vagy legalábbis a többségünk tisztában volt – ezeknek a döntéseknek a súlyával és a felelősségével, és nekünk, jóérzésűeknek, illetve a közösségünk tagjai iránt elkötelezetteknek eszünkbe sem jutott lázadozni ellene, mert tudtuk jól, hogy olyan helyzetről van szó, amelynek során a közösségi érdekeknek minden kétséget kizáróan felül kell írniuk az egyéni érdekeket.

A szabadság kérdésköre kapcsán azonban újra meg újra felvetődik annak a kérdése, hogy vajon hol húzódnak meg annak a határai. Vajon milyen fokú szabadságról beszélhetünk akkor, amikor mások mondják meg mit, mikor és hogyan tegyünk? Nyilvánvalóan tengernyi asszociáció indul el a fejünkben, temérdek történetfoszlány dereng fel az emlékezetünkben, amikor ezen mélázunk, hiszen nap mint nap érnek bennünket olyan impulzusok, amelyek hatására másként cselekszünk, mint ahogyan valójában szeretnénk. Elég, ha csak azt vesszük alapul, hogy nem csapjuk le a telefont vagy nem vágjuk be magunk mögött az ajtót, amikor a főnökünk utasítást ad arra vonatkozóan, mit hogyan csináljunk, vagy nem esünk neki ismeretlen embereknek a boltban, amikor a sorban elénk tolakodnak, és a sort természetesen még sokáig folytathatnánk, akár jóval szélsőségesebb példákkal is, elég, ha csak arra gondolunk, mi mindent nem teszünk meg azokkal, akik felbosszantanak bennünket, illetve akik esetleg másként gondolkodnak, más értékrend szerint élik az életüket, mint mi. A társadalom működésének ugyanis vannak olyan szabályai, amiket valamennyiünknek el kell fogadnia és be kell tartania. Az, hogy ezeket miként éljük meg, már rajtunk múlik.

Lehet, hogy nem ennyire egyértelmű és magától értetődő, ám nem is kell ennyire messzire mennünk ahhoz, hogy a szabadságunk béklyóit a mindennapjainkban felfedezzük, elég, ha csak azt vesszük szemügyre, miként befolyásolják a különféle közösségi oldalak azt, hogy milyen célokat tűzzünk ki magunk elé és milyen vágyakat fogalmazzunk meg önmagunknak. Ezeket ugyanis sok esetben igen jelentős mértékben befolyásolják azok az impulzusok, amelyek ott érnek bennünket, még akkor is, ha sok esetben magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy hamis alapokon nyugszanak. Hiszen ha azt látjuk, hogy az ismerőseink vagy a barátaink milyen különleges dolgokat vásárolnak, milyen csodálatos éttermekbe járnak és milyen fantasztikus helyeken nyaralnak, akkor fennáll a veszélye annak, hogy előbb-utóbb mi is elkezdünk azokra a dolgokra vágyni, amelyekről azt gondoljuk, hogy minőségesebbé tehetik a mindennapjainkat és ezáltal az egész életünket is. De vajon beszélhetünk-e valódi szabadságról, ha nemcsak a szavainkat és a tetteinket, hanem a gondolatainkat és a vágyainkat sem mi határozzuk meg? Lehet, hogy ilyen aspektusból is érdemes lenne megvizsgálnunk a szabadságunkat? Vagy talán a gyakorlatban már nem is annyira fontos számunkra, mint elméletben? Esetleg az is előfordulhat, hogy önmagunk által létrehozott béklyókkal jóval nehezebb szembesülnünk, mint a mások által ránk kényszerítettekkel?

Máriás Endre