Online vagy nem online, avagy lenni vagy nem lenni az oktatásban

Bármennyire méltatlannak és mellékesnek tűnik is a kérdés sok esetben, főként akkor, amikor úgy érezzük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok – ami leginkább a felnőttek világára és gondolkodásmódjára jellemző –, talán érdemes más szemszögből is megközelíteni a kérdést, más korosztály, vagy esetleg néhány foglalkozás aspektusát is figyelembe venni.

Most, amikor hirtelen, egyik napról a másikra belekényszerültünk az online oktatás útvesztőjébe, tanárnak, diáknak és szülőnek egyaránt fontos lett az online térben való létezés, és egészen másért, mint azt az eddigiekben megszokhatták. Némiképp háttérbe szorult a szórakozás és az egyszerű kapcsolattartás, helyettük más tartalmak töltötték meg, vagy esetenként terhelték meg a kommunikációt, a stresszes helyzetek azonban továbbra sem maradtak el. Elég, ha csak a nyolcadikosoknak megszervezett próbaérettségi lebeg a szemünk előtt. Teljesen felborult az egyensúly, összeomlott a rendszer. A megállapítás minden területre és minden színtéren igaz, hiszen a családok élete is más kerékvágásban zajlott az elmúlt időszakban, elveszett a napi rutin, a feladatok átcsoportosultak, a szerepek is változtak családon belül és kívül, az iskolában és az iskolán kívül.

A szülőknek rá kellett ébredniük, hogy a gyerekeknek, a diákoknak kötelezettségeik, feladataik vannak a számítógép meg a telefon előtt, amiket felelősségteljesen el kell végezniük, csakúgy, mint arra, hogy már nem kizárólag a felnőttek világában van jelen az, hogy kötelezettségszerűen e-maileket olvassanak, információkat keresgéljenek, üzenetekre válaszoljanak, dokumentumokat hozzanak létre.

Mindenki számára egyértelművé vált, hogy az online lenni fogalma mára olyannyira beékelődött az oktatásba, hogy a lenni továbbiakban már nemcsak kérdő, hanem kijelentő módban is szorosan összekapcsolódik vele.

Máriás Ildikó