Ne várd a májust!

Ünnepek sora sétál el mellettünk ezen a tavaszon, mint idegen ember idegen ember mellett, anélkül hogy köszönne, kezet nyújtana. Távolodnak, hűlnek a kapcsolataink, a melengető nap a lélekig nem hatol; néma utcák, csendes terek köszöntik az új hónapot, ezt a nyárba hajló tavaszit. Ünnepi szokásokat ellopó, évszázados rendet fölforgató, a virtuális világba taszító járvány kavarog és uralkodik fölöttünk, mi pedig jobb híján igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy az okos ember a rá mért csapásokból is tanul; ha ügyes, jól kijöhet belőle, a maga javára fordíthatja. Csak nem ünnepelhet.

De mit is és miként ünnepelnénk május 1-jén? Hiszen már senki sem gondol a munkásság százharminc esztendővel ezelőtti gondjaira, legfeljebb az idősek emlékezetében lobbannak föl a szocialista rendszer mozzanatai: fölvonulások a tűzoltózenekar kíséretében, ifjúsági környezetszépítő akciók, majd mindennek a záróakkordjaként a majális. Vagy a hajdani kisiskolás gyerek máig is idézni tudja a Parnasszust ugyan nem ostromló, de többször elszavalt versikét: Május elseje van, ezzel ébred Pali / Anyám az ünneplőt tessék rám feladni…

A falum sohasem volt annyira rendezett, mint május közeledtével. Éveken át nem értettem, miért olyan jelentős ez az ünnep, hogy a családok apraja-nagyja takarít utcán-udvaron, az asszonyok a falat meszelik, mígnem megvilágosodott előttem: a templombúcsúra és a rengeteg vendég fogadására készült mindenki, az pedig majdnem véletlen, hogy éppen ilyenkor ülte meg a munkásosztály is a saját ünnepét. Szerencsés találkozása ez Józsefnek, a munkásnak, a templom védőszentjének és a dolgozók osztályának.

Merthogy munkásnak igazán a kétkezi dolgozót tekintették – a vasöntőt, az esztergályost, a gyárépítőt –, jogosan ötlött föl a gyerekfejben a kérdés, bár soha senkinek nem tette föl, hogyha így van, akkor miért ünnepel a párttitkár, a gyerek, a fiatal, a munkanélküli és nyugdíjas is. A válasz megtalálása nélkül így lett ez az ünnep mindenkié, és vált azóta a munkások helyett a munka ünnepévé.

Nem állíthatjuk róla, hogy jellegtelen, ha nem is fennkölt, igazán egyetlen szóval leírható: majálisos. Mert szerencsés esetben ilyenkor már nyárias napsütés köszönti az embereket, s ugyan ki szeretne behúzódni a szobába, ehelyett irány a természet zöldje vagy tarkasága, még ha az nem is liget vagy folyópart, csupán a kert vagy az udvar. Mint minden ünnep, ez is közösségi: barátok és rokonok ülik körül a bográcsot vagy a rostélyt, kóstolgatják az italt, s mindeközben történetek elevenednek föl a múltból, értékelések a jelenről, jóslatok a jövőről, a végén pedig akár dalra is fakadnak. Esetleg szippantunk egy kicsit a búcsúi/vásári levegőből a ligetben, bejárva a csábító játékszereket – a gyerekek, unokák majálisának kiteljesítéséért. Nem több ennél a május 1-je – mondtam volna akár egy esztendővel korábban –, de most érezzük igazán, hogy mégis több: a szabadság érzete kint a természetben. Amikor nem kell az órát néznünk, hogy mikor kötelező a kapun belülre húzódnunk a ránk szakadó kijárási tilalom miatt; arra sem kell figyelnünk, hogy a kedves ismerősünktől is tisztes távolságot tartsunk, amikor éppen a közelsége hiányzik… Jelenleg szorgosan nevelt önfegyelemmel kell meggyőzni magunkat arról, hogy természetes a természetellenes.

Micsoda abszurd helyzet: huszonegy évvel ezelőtt bombák robbantak körülöttünk, épületek omlottak össze, az újság pedig május 2-án rövid tudósítást közölt: „Minden kis rétet a városban, a parkokat, a vízközelben lévő kirándulóhelyeket elárasztották a kikapcsolódásra vágyók… Szerényebb ünnep volt ez, ha ünnepnek lehet nevezni, de mindenki elégedettnek látszott, aki teli tüdővel szívhatta magába ennek az első májusi napnak az örömét…”

Akkor a rakétáknak nem sikerült elsöpörni a majálist, ezúttal meg a láthatatlan ellenség tart bennünket kordában. Ne várd a májust – szól a dal, mondván: Ijesztő szelek fújnak, kedvesem. Most ezeknek a világot megrengető új szeleknek az elültét várjuk kegyetlen nagy türelmetlenséggel.

Olyasféle az érzésünk, mint amikor elköszönés nélkül fordít hátat nekünk és távozik messze földre a barátunk, közeli rokonunk. Hiányozni fog ebből a májusból a lényege, a líra. Inkább drámát élünk, mégis – vagy éppen ezért – a hosszú tél helyett higgyünk inkább ünnephozó nyarat magunknak!

Fodor István

(Magyar Szó, 2020. május 1.)