„A próbafolyamat izgalmasabb, mint játszani”

Dévai Zoltán színművész az újvidéki Művészeti Akadémia elvégzése után osztályával a Zentai Magyar Kamaraszínházhoz szerződött, s annak azóta is tagja. Volt már Liliom, A fogadósnőben ő a szerelmes lovag, a Deficit című előadásban X szerepét játssza, foglalkozik a zentai diákszínjátszókkal, szeret horgászni s főzni is. 

Jó lenne most azt írnom, hogy a Tisza-parton ültünk le beszélgetni, de ez most nem volt lehetséges, maradt az online kávézás videocsettel, de Zolit még itt sem hagyta el a humorérzéke: — Akkor holnap kávézunk. Hogy iszod a kávét? — kérdezi. A kép és a hang néha akadozik, késik vagy siet. S akadozik manapság a személyes találkozás is, de attól még egy jó beszélgetés egy jó beszélgetés marad. S úgyis bepótoljuk majd. A kávé megfőtt. Kinek Zentán, kinek Szabadkán.

* Hogy vagytok? Mit csináltok?

— Amit mindenki. Egyik szobából a másikba költözünk. Vagyogatunk. A szó pozitív értelmében semmi különöset nem csinálunk. Pótolunk dolgokat, hiszen most el lehet olvasni, amit eddig nem, és meg lehet nézni, amit eddig csak terveztünk. Takarítani, ott is, ahol eddig nem.

* Igen, most mindenki benyúl a sarokba is a porcicákért.

— Be. És ábécésorrendbe rakja a könyveit.

* Színészként jólesik ez a rátok szakadt, sok szabadidő?

— Annyira nem élem meg drasztikusnak a helyzetet, s én egyébként is híres vagyok arról, hogy profi módon tudok semmit tenni. A színházban pedig van, amikor nagy a hajtás, és van, amikor minden lazább. Hát én most úgy fogom fel ezt a helyzetet, hogy ez a lazaság, aztán majd felpörgünk. Hogy két hónap múlva vagy csak az ősztől, azt meglátjuk. Szeptembertől indul egy tantermi produkciónk, melynek a szövegét már átküldték, úgyhogy máris lehet tanulni, hamarosan elő is veszem. A színházak megosztják az előadásaikat a neten, ezt mi is elkezdtük, és szerintem ez egy kétoldalú érme. Egyrészt nagyon jó, mert én is megnézhetek eddig nem látott darabokat, másrészt az a véleményem, hogy a színművészetnek van egy ága, mely a képernyő által kommunikál, ez a film. A színház más. Ott kell az emberszag.

* Téged mi hajtott a színművészeti pálya felé?

— Különféle egészségügyi problémák miatt nem foglalkozhattam semmiféle olyan sporttal, amely nagy fizikai aktivitást igényel, a tizenéves kamasz fiúknak viszont rengeteg felhalmozott energiát kell levezetniük, ezért egy szombat délután elvittek az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpadba, s ott ragadtam. Már néhány alkalom után azt éreztem, ezzel akarok foglalkozni.

* És mi fogott meg?

— A játék. Azt tudni kell, hogy a diákszínpadon Figura Teréziáéknak nem az a fő céljuk, hogy színészeket neveljenek. Sokkal inkább az, hogy színházba járó, színházat szerető, nézni tudó emberek kerüljenek ki a szárnyaik alól. Sokat tanultam ott csapatmunkáról, arról, hogyan működik egy közösség, amit hasznos már fiatalon megtapasztalni, főleg Újvidéken, ahol azért kevés hely van, ahol a magyar gyerekek együtt tudnak alkotni és játszani. Szóval mindig ezen volt a hangsúly. Annyira megszerettették velem ezt a világot, hogy ott ragadtam benne. Azóta is tart. Jó, van, amikor erősebben, van, amikor kevésbé.

* Szerintem ez minden szakmával így van. Beszéljünk a karakterformálásról. Mennyi pluszmunkát fektetsz bele a próbákon kívül egy-egy szerep felépítésébe?

— Szerepe válogatja. A legtöbbet a Deficit-beli szerepemmel, az X-szel dolgoztam próbán kívül. Az előadást Szilágyi Tibor rendezte, s rengeteg szöveg van benne. Na most én nem tudom eldönteni, hogy én nem tudok szöveget tanulni, vagy csak lusta vagyok hozzá. Valószínűleg az utóbbi, s az előzővel áltatom magam. (Nevet.) Az a színész vagyok, aki próbán tanul szerepet a rendező és a partnerek segítségével. A Deficit próbafolyamata érdekes volt, hiszen Budapesten próbáltunk, Lőrinc Tímea, Virág György, Verebes Judit és jómagam. Együtt laktunk, és ha nem próbáltunk, otthon voltunk, és tanultuk a szöveget — Timit kivéve, aki háromszor elolvassa, és már tudja. (Nevet.) A másik dolog, hogy mivel minden színész abból dolgozik, ami benne van, minden érzés, mozdulat saját magából jön, nem tudja levetkőzni ezt, s ez benne a szép. Hogy megpróbál minél másabb lenni. Ebből a szempontból számomra Liliom szerepe volt az, ami nagyon távol állt tőlem, ami nagyon más volt, mint amilyen én vagyok. Mészáros Tiborral dolgoztunk, aki nagyon tudta, mit akar, csak ez nem az volt, amit én gondoltam. Én máshogy akartam a dolgot, és nehéz volt ráhangolódni arra, amit ő szeretett volna látni.

* Volt egy monodrámád is, a Senki fia, melyben Faludy György Villon-átiratait dolgoztad fel. Ha most valaki megbízna egy újabb monodrámával, kiről készítenéd? Egyáltalán belevágnál most egy újabb szólóelőadásba?

— Az újvidéki Művészeti Akadémián a mesteri év végén készíteni kell egy mono- vagy egy duodrámát. Akkor én egy kétszemélyest készítettem László Judittal, akit nagyon régóta ismerek, de a négy évünk alatt soha nem dolgoztunk úgy igazán együtt. Nem éreztem azt, hogy önálló előadást kellene létrehoznom, valamint nem is mertem volna, hiszen ahhoz, hogy egyedül kiállj a színpadra, nagyon nagy és fontos mondanivalód kell hogy legyen. A Senki fia a Zentai Magyar Kamaraszínház vezetőségének döntése után született, mely szerint minden társulati tagnak el kellett készítenie egy monodrámát. Sokáig agyaltam, mi legyen az enyém témája, s akkor ugrott be Villon, aki valahogy mindig ott volt nekem. Ott volt, amikor felvételiztem az alapszakra, ott, amikor a mesterire. Elővettem, elkezdtem újra olvasgatni, s rá kellett jönnöm, hogy annyian fordították már magyarra, hogy nehéz lenne egy egységes szövegkönyvet kialakítanom, így végül a Faludy-átiratok mellett döntöttem, melyekből ráadásul mennyiségileg is nagyon sok van. Olvastam, vágtam, szerkesztettem, aztán elkészült. De egyelőre elég a monodrámázásból. Még nincs olyan fontos mondanivalóm. Szívesebben próbálnám ki magam rendezőként. Van néhány dráma, mely nagyon csiklandozza az agyamat. Diákoknak rendeztünk már kollégáimmal, de más lehet felnőttekkel dolgozni.

* A gyerekekkel azt az elvet követitek, amelyet te annak idején a Diákszínpadban tapasztaltál?

— Maximálisan. Mi sem feltétlenül színészeket szeretnénk belőlük nevelni, s lehet, hogy csúnyán hangzik, de másodlagos az, hogy előadást készítsünk. A közös játék a lényeg. Az út, melyen eljutunk egy előadásig. Egyébként nekem is érdekesebb maga a folyamat, amikor egy darabot készítünk. A próbafolyamat izgalmasabb, mint játszani.

* Akinek a véleménye fontos számodra szakmailag, attól jöhet hideg-meleg?

— Ha valakinek adok a véleményére, attól a negatív kritikát is elfogadom, csak olyankor csalódok magamban. Szeretem, amikor a kollégáim segítenek, és ha jót dolgozom egy rendezővel, ha azt érzem, tudja, mit akar, és nekem is tud segíteni, az ő szavára is adok. A kollégáim véleménye sokat számít. Azoké, akikkel együtt dolgozom, és László Juci véleményét is kikérem szinte mindig. Szeretem, amikor eljön próbát vagy előadást nézni, s utána kivesézi, amit látott. De a mai napig a legjobban akkor idegeskedek, amikor a Tanár úr (László Sándor) nézi az előadásunkat. Függetlenül attól, hogy bemutatóról van-e szó, vagy egy már nagyon jól bejáródott előadásról.

* Végül arra kérlek, hogy mutasd be nekem a Zentai Magyar Kamaraszínházat. Légy a menedzsere, s úgy mesélj róla, mint valakinek, aki először hall az intézményről.

— Kétféle színház létezik. A tükör és az ablak. A tükörszínház az a színház, amely egyenesen mutat tükröt a nézőknek, hogy ilyenek vagytok ti, ilyenek vagyunk mi, ilyen a társadalom, melyben élünk. Tessék nézni. Frontálisan szembesíti a közönséget azzal a problémával, amellyel a szóban forgó előadás foglalkozik. Az ablakszínház pedig egy ablakon keresztül nyújt betekintést egy másik világba, az ott élő emberek életébe. Az én színházam, azaz a színház, melyet én szeretek, s amilyen a Zentai Magyar Kamaraszínház is, ezt a kettőt keveri. Nálunk sokkal nagyobb százalékban van jelen az ablak jelleg, de egy-két előadásunk után azért jócskán van min elgondolkodnia a nézőnek hazafelé menet. S a színháznak ez a dolga. Hogy gondolkodásra serkentse a közönségét a kikapcsolódás mellett. De a kikapcsolódás is nagyon fontos a mai világban. Mi ezt képviseljük, ezért merem ajánlani mindenkinek, hogy jöjjön el hozzánk, ha újranyitjuk a kapuinkat.

Szerda Zsófi

(Hét Nap, 2020. április 23.)

Fotó: Herédi Krisztián