A tárogatómuzsika népszerűsítője

Mindössze két évvel ezelőtt nyílt lehetősége a nyugalmazott zentai klarinétművésznek és zenetanárnak, Baráth Lászlónak arra, hogy közelebbről is megismerkedjen a tárogatóval, amelynek különleges hangjába olyannyira beleszeretett, hogy a klarinétot csakhamar tárogatóra cserélte, és azóta minden lehetséges módon igyekszik népszerűsíteni a hangszert, amellyel rendszeresen fellép különféle alkalmi rendezvényeken, sőt nemrég Szól a tárogató a Délvidéken is! címmel egy nagyszabású zenei rendezvényt is életre hívott Zentán, ahol a tárogatómuzsika jeles képviselői szórakoztatták az érdeklődőket.

– A tárogató a magyar lélek hangja, azt szoktuk mondani, hogy már Árpád vezérünk is a tárogató hangjára lépte át a Vereckei-hágót, ezzel is jelezve, hogy a tárogató egy olyan ősi magyar hangszer, amely ma is kultúránk valódi gyöngyszemeként él a mindennapjainkban – hangsúlyozza Baráth László, aki nem tagadja, a különleges hangszer, amely végigkíséri a magyar történelmet, nem örvendett mindig nagy népszerűségnek, hiszen bár voltak olyan korok, amelyekben kifejezetten kedvelték, bizonyos időszakokban egyenesen üldözték.

– A tárogató volt bűnös hangszer, ugyanakkor olyan hangszer is, amelyhez nagy történelmi pillanatok fűződtek. Valamikor a reneszánsz idején, Mátyás király udvarában az igricek a különféle ünnepségeket nagy előszeretettel szólaltatták meg, a Rákóczi-szabadságharc idején pedig a nemzet toborzóhangszerévé vált. Miután a szabadságharc elbukott, a tárogató is száműzetésbe került, összegyűjtötték és elégették. A tizenkilencedik század elején aztán újra felfedezték, mégpedig annak köszönhetően, hogy Bihari János, a híres prímás rátalált néhány Rákóczi-dalra, aminek következtében még a bandájába is bevette a tárogatót. A tizenkilencedik század végén már komolyzenei darabokban is találkozhattunk vele. Mindeközben azonban a tárogatónak át kellett alakulnia egy modern hangszerré, a duplanádas fúvóka helyett egynádas fúvókája lett, billentyűzetet kapott, a hangterjedelme két év fél oktávra bővült, és a két kiváló hangszerépítőnek, Schuda Józsefnek és Stowasser Jánosnak köszönhetően egy igazán modern, sajátos hanggal rendelkező hangszer lett, a klarinét, az oboa és a fagott kombinációja. Érdekes azonban, hogy amíg például a klarinét esetében különféle műszerek segítségével be lehet állítani, hogy melyik billentyű pontosan milyen hangot adjon ki, addig a tárogató esetében ez nem lehetséges, ami igencsak megnehezíti a rajta való játékot. Jó füllel kell fújni! – magyarázza László, aki két évvel ezelőtt két kiváló tárogatóművésznek, Nagy Csabának, a Rákóczi Tárogató Egyesület elnökének és egy kedves barátjának, Borsós Istvánnak köszönhetően ismerkedett meg közelebbről is a hangszerrel, amely azonnal lenyűgözte és teljesen magával ragadta.

– Negyvenöt évig klarinétosként és pedagógusként éltem az életemet, ám úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy a klarinétot a fiatalokra hagyjam, hiszen az égről a csillagot is le lehet klarinétozni, csak nem ebben a korban. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy egy nyugdíjasnak már nincs feladata az életben. A modern szemléletváltás azt diktálja, hogy öt-tíz évenként profilt kell váltani, én negyvenöt év után döntöttem úgy, hogy profilt váltok, nem dobva el a klarinétot, csupán előtérbe helyezve a tárogatót. Azt hiszem, az én példám is azt bizonyítja, hogy a nyugdíjasnak akkor van igazán értéke, ha ki tud lépni a mókuskerékből, és végre el tud kezdeni igazán szárnyalni. Időközben bekapcsolódtam a Rákóczi Tárogató Egyesület munkájába, nemrég eljutottam egy rendkívül színvonalas tárogatós találkozóra, Szerencsre, idén pedig, ha minden a tervek szerint alakul, részt fogok venni a tárogatósok világtalálkozóján is, mint az egyedüli délvidéki tárogatós, egyelőre még nem művészként, inkább inasként, ám ilyen minőségemben talán még nagyobb örömmel és lelkesedéssel, mint ahogyan azt egyébként tenném – meséli lelkesen László, majd kérdésünkre, mi volt az, ami annyira magával ragadta a tárogatóban, hozzáteszi, elsősorban a hangja és az mögötte megbúvó rendkívül gazdag érzelemvilág volt az, ami lenyűgözte.

– A tárogató hangja egy olyan nosztalgikus és rapszodikus hang, amely az egész magyar történelmet képes felidézni, hiszen igencsak rapszodikus nemzet vagyunk, az érzelmeink mindig hatalmas kilengések között mozognak, azt azonban mindenki tudja, hogy bár kis nemzet vagyunk, hatalmas lelkierővel és alkotókészséggel rendelkezünk, amire valamennyiünknek büszkének kell lennünk. Amikor megszólal a tárogató, amikor eljátszom rajta a Kossuth Lajos azt üzente vagy a Csínom Palkó, Csínom Jankó című dalokat, illetve bármelyik Rákóczi-dalt, akkor mindenki felfigyel arra, milyen szépen szól és milyen mély érzelmeket ébreszt fel bennünk, magyar érzelmeket! – fogalmaz a nyugalmazott klarinétművész és zenetanár, aki kiemelt célkitűzésének tekinti a tárogató minél szélesebb körben való népszerűsítését.

– A tárogató a nemzeti összetartozás évének egyik jelképe, ami nagyon nagy dolognak tekinthető, hiszen ezáltal még erőteljesen megnyilvánulhat az az összekovácsoló ereje, amely egyébként is igen fontos jellemzője. A hangszer délvidéki népszerűsítése egészen biztosan nem gyors folyamatként fog megvalósulni, mégis bizakodó vagyok, mert nagyon szeretném, ha hozzájárulhatnék ahhoz, hogy mások is megismerjék azt a csodálatos világot, amelyet a tárogatómuzsika nyit meg előttünk, akár olyan módon is, hogy a fiatalok intézményesített formában, a zeneiskola népzenei tanszakán találkozhassanak vele, néhány hónapos vagy akár féléves kurzusok formájában. Jómagam mindenképpen látok ebben fantáziát, remélem, mások is hasonlóan gondolják, mert úgy vélem, ez egy olyan cseppje kultúránknak, amelyet érdemes lenne minél szélesebb körben megismertetni annak érdekében, hogy ezáltal újra visszahozhassuk a régi fényét és csillogását.

Máriás Endre

Fotó: Herédi Krisztián