Újságírás és közösségépítés
Máriás Endre újságíró, a Vajdasági Magyar Újságíró Egyesület elnöke, a Magyar Szó Tiszavidék oldalának szerkesztője, emellett rádiózással is foglalkozik, újságíró-növendékeket képez, színtársulatot vezet, működteti a BeeHome közösségi házat. Rendkívül szerteágazó tevékenysége láttán a zentai szerkesztőségben egyre-másra azzal viccelődünk, hogy napi 25 óra munkát is elvégez. A Magyar Szó tavaly decemberben neki ítélte oda az Év Újságírója díjat, ennek kapcsán kérdeztük az elismerésről, újságírásról és hivatástudatról.
Mit jelent számodra ez a díj?
– Nem tartozom azok közé az emberek közé, akik azt próbálják bizonygatni, hogy a díjak, az elismerések semmit sem jelentenek nekik. Bizonyos szempontból ugyanis igenis fontosaknak tekinthetőek, hiszen annak, aki bármilyen típusú alkotómunkát végez, kétségtelenül számítanak a visszajelzések. Az azonban, hogy ezek mennyire játszanak központi szerepet az ember életében, folyamatosan változik. Fiatalabb koromban, ahogyan mindenki, én is vágytam az elismerésekre, aztán ahogyan múltak az évek, ez a fajta vágyakozás elhalványult. Ez szerintem természetes folyamat, hiszen ahogyan az ember halad előre a személyiségfejlődés útján, és egyre szilárdabbá válik az értékrendje, ezek a dolgok egyre kevésbé számítanak kardinális kérdéseknek az életében. A siker arca című műsoromban, amelyben hétről hétre sikeres emberekkel beszélgethetek, gyakran felmerül ez a téma, és sokan megállapítják, hogy a díjak azok számára bírnak igazán nagy jelentőséggel, akik nem rendelkeznek velük. Azok számára azonban, akik már birtokolják őket, inkább egyfajta felelősséget jelentenek, kötelezik őket arra, hogy mindig megpróbálják a maximumot nyújtani. Ezzel magam sem vagyok másként. A visszajelzések – ahogyan említettem is – fontosak, érkezzenek akár a szakma, akár a rádióhallgatók, a tévénézők vagy az újságolvasók részéről. Számomra ugyanis az is felér egy-egy díjjal, amikor valaki megállít az utcán, és elmondja, hogy megkönnyezte egy-egy írásomat vagy műsoromat, mert ezáltal egyfajta visszaigazolást kapok arról, hogy adni tudtam neki valamit, amit magával vihet. De hogy a kérdésre is válaszoljak, a Magyar Szó Év Újságírója díja azért áll különösen közel a szívemhez, mert egyfajta visszaigazolást ad arra vonatkozóan, hogy a kollégáim és a cég vezetősége is fontosnak tartják és megbecsülik azokat a törekvéseimet, amelyeket a lap és a szerkesztőség mint közösség fejlesztése érdekében fejtek ki. Ez egyrészt kötelez, másrészt újabb lendületet is ad számomra ahhoz, hogy a továbbiakban is azon az úton haladjak, amelyen eddig jártam.
Hogyan lett belőled újságíró? Mindig erre készültél?
– Azt hiszem, túlzás lenne azt állítani, hogy tudatosan készültem volna erre a pályára, inkább talán azt mondanám, hogy csak haladtam előre a számomra kijelölt úton. Az írással sosem volt különösebb gondom, igaz, gyermekkoromban nagyon haragudtam édesanyámra, amiért soha nem volt hajlandó megírni a fogalmazásaimat, ahogyan azt az osztálytársaim szülei tették. Később azonban rájöttem, hogy talán éppen ennek köszönhetem, hogy ezt a hivatást választottam, és ezért a mai napig hihetetlenül hálás vagyok neki. Egyébként amikor hetedikes koromban megnyertem a köztársasági helyesírási és nyelvhelyességi versenyt, mindenki számára egyértelmű volt, hogy a középiskolai tanulmányaim befejezése után a Magyar Tanszékre fogok iratkozni, kivéve engem, mert akkor még nagyon sok tantárgyat szerettem, és más területeken is kiváló eredményeket értem el a különféle megmérettetéseken. Aztán annak ellenére, hogy a Zentai Gimnáziumban, ahol akkor még öt tagozat volt, a generációmban én voltam az egyetlen, aki szabadon választható tantárgyként kémiából érettségizett, máshova be sem adtam a jelentkezésemet, csak a Magyar Tanszékre. Igaz, ehhez nagymértékben hozzájárultak a magyar nyelvből és irodalomból elért középiskolai sikerek, valamint az is, hogy akkor már elvégeztem egy újságíró-iskolát, és rendszeresen publikáltam különféle újságokban, köztük a Képes Ifjúságban is. A felvételi után megkerestek az Újvidéki Rádióból, hogy hallották, hogy Újvidéken fogom megkezdeni a tanulmányaimat, és szeretnék, ha bedolgoznék az ifjúsági műsorba, amire természetesen azonnal igent mondtam, és ez a szerelem azóta is tart az életemben. Aztán jött még egy újságíró-iskola, majd amikor harmadéves egyetemista koromban visszatértem Bécsből, ahol ösztöndíjasként egy teljes szemesztert tölthettem el – ami nemcsak szakmailag, hanem emberileg is nagyon sokat adott nekem –, a Képes Ifjúság főszerkesztője lettem. Bár az első év igen sok nehézséget tartogatott, hiszen akkor már újra Zentán éltem, közben pedig Szabadkán dolgoztam, és Újvidéken jártam egyetemre, teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék.
Mit szeretsz az újságírásban?
– Azt hiszem, ezt nem tudom igazán jól megfogalmazni. Ez egy érzés, amit vagy érez az ember, vagy nem. Olyasmi, mint a szerelem. Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy az ember azzal foglalkozzon, amit igazán szeret, mert úgy érzem, csak így érhető el az, hogy a munkája ne teher, hanem örömforrás legyen számára. Ezt próbáljuk tudatosítani a Karriertervező elnevezésű rendezvénysorozatunk összejövetelein is a pályaválasztás előtt álló fiatalokban, hiszen kétségtelen, hogy nagyon sokféle szempont alapján lehet dönteni akkor, amikor az ember hivatást választ magának. Van, ami jobb megélhetést biztosít, aminek esetleg nagyobb a presztízse, amivel kevésbé kötődünk egy-egy nyelvhez, és még sorolhatnám, viszont ha nem szerez örömet az embernek, akkor joggal merül fel a kérdés: vajon mi értelme az egésznek? A rádióműsoraimmal kapcsolatban azt szoktam mondani, rendkívül szerencsésnek érzem magam azért, hogy olyan emberekkel beszélgethetek, akikkel ezt magánemberként is szívesen tenném meg, ám valószínűleg eszembe sem jutna felhívni őket azért, hogy megigyunk egy kávét, és közben megvitassuk az élet nagy dolgait. A Magyar Szóban mostanában más típusú feladatok töltik ki a mindennapjaimat, ám ezeket is nagyon élvezem, és szintén nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy a Magyar Szó zentai szerkesztőségében egy olyan közösségnek lehetek a tagja, amelyben mindenki, aki tud és akar csapatban dolgozni, megtalálhatja önmagát, és amelyben az emberi kapcsolatokat az őszinteség, a bizalom és a közös célokért való síkra szállás határozzák meg. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy bár az elmúlt időszakban több olyan ajánlatot kaptam mind itthonról, mind Magyarországról, amelyekre korábban valószínűleg gondolkodás nélkül igent mondtam volna, még most is itt vagyok, mert úgy érzem, a helyemen vagyok. Persze, nincs semmiféle garancia arra, hogy ez örökre így marad, egyelőre azonban nagyon örülök annak, hogy így van.
Milyen szakmai célokért dolgozol?
– A folyamatos fejlődés állandó vesszőparipám. Lehet, hogy sokaknak már unalmas vagyok vele, ettől azonban nem nagyon szeretnék tágítani. Ebben minden bizonnyal közrejátszik az, hogy pedagóguscsaládból származom, hiszen édesanyám magyar nyelv és irodalom szakos tanár, édesapám pedig kémiatanár volt, ráadásul mindketten kiváló pedagógusokként élnek még ma is a köztudatban; másrészt az is, hogy mivel amellett, hogy újságíró vagyok, okleveles andragógus és okleveles kulturális mediátor végzettséggel is rendelkezem, az élethosszig tartó tanulás fontossága megkérdőjelezhetetlen számomra. Igyekszem másokat is fejlődésre ösztönözni, persze nem erőszakkal, mert annak nem sok értelmét látom, hanem úgy, hogy megpróbálom folyamatosan motiválni a környezetemben élőket, olykor tudatosan, olykor ösztönösen. Meggyőződésem ugyanis, hogy bár más szakmákhoz hasonlóan a mi hivatásukban is vannak olyan dolgok, amelyek nem rajtunk múlnak, amelyeken nem tudunk változtatni, akadnak olyanok is, amelyeken igenis tudunk módosítani, és nekünk elsősorban ezekkel kell foglalkoznunk. Önmagunk folyamatos fejlesztése és a médiumaink szakmai színvonalának növelése például véleményem szerint nem elsősorban pénzkérdés, hanem sokkal inkább akarat és elhivatottság kérdése. Éppen ezért úgy vélem, erre sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk. A másik fontos célom az együttműködések serkentése. Amikor megválasztottak a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökévé, már az első nyilatkozataimban azt hangsúlyoztam, hogy hidakat szeretnénk képezni. Ez részben sikerült is, azt azonban fel kellett ismernem, hogy az együttműködések csak akkor hozhatnak valós eredményeket, ha kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre épülnek, illetve ha hasonló szándékok és törekvések húzódnak meg a hátterükben. Ezzel együtt azonban mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy mindenekelőtt a munkában hiszek, ugyanis úgy gondolom, hogy amíg másokat kritizálni a lehető legkönnyebb, addig másokat segíteni és jobb teljesítményre sarkallni a lehető legszebb és legfelemelőbb dolog.
Hogyan éled meg a tanítást? Milyen a fiatalokkal való munka?
– A tanítás rendkívül izgalmas, ugyanakkor nagyon összetett és óriási felelősséggel járó feladatot jelent számomra, legyen szó akár fiatalokról, akár felnőttekről, különösen azért, mert az esetek túlnyomó többségében fontosabbnak tartom az együttgondolkodást, valamint a vélemény- és tapasztalatcserét, mint magát a tudásátadást. Ez persze nem azt jelenti, hogy az utóbbira nincs szükség, sőt! Az újságíró-iskoláinkban nem az az elsődleges célunk, hogy újságírókat képezzünk – bár kétségtelen, hogy mindig akadnak olyan fiatalok, akiket annyira magával ragad ez a világ, hogy utána hivatásszerűen is szeretnének újságírással foglalkozni –, hanem sokkal inkább ahhoz próbálunk hozzájárulni, hogy bővítsük a látókörüket, fejlesszük a kommunikációs készségeiket, illetve tudatosabb médiafogyasztókká neveljük őket annak érdekében, hogy minél kevésbé legyenek kiszolgáltatva a feléjük irányuló manipulációs kísérleteknek. Azt gondolom, hogy ilyen jellegű képzésre minden fiatalnak szüksége lenne, és sajnálatosnak tartom, hogy az intézményvezetők és a döntéshozók egyelőre kevéssé ismerik fel ennek a jelentőségét. Abban, hogy a fiatalokkal való munka mindig különleges élményt jelent számomra, nyilvánvalóan az is közrejátszik, hogy általában olyan fiatalokkal találkozom, akik valamilyen szempontból kiemelkednek a társaik közül. Igaz ez akkor is, amikor valamilyen produkció létrehozásán dolgozunk az Adai Színtársulat tagjaival, és akkor is, amikor különféle projektek megvalósításán munkálkodunk a BeeHome Közösségi Ház látogatóival, illetve a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete újságíró-iskolájának növendékeivel.
Milyennek látod a következő újságíró-nemzedéket?
– Nem nagyon szeretem, amikor generációs különbségekről kell beszélnem, mert mindig is a fiatalok elkötelezett támogatója voltam, és bár természetesen olykor magam is érzem, hogy az idő múlásával egyre több az eltérés az értékrendünkben és a világlátásunkban, remélem, hogy ez a jövőben sem fog változni! Nagyon sok tehetséges fiatal él itt, Vajdaságban, akik nemcsak az újságírás területén, hanem számos egyéb területen is fantasztikus dolgokat tudnak létrehozni, valódi elhivatottságot azonban csak kevesekben látok, ami egyébként nem kizárólag a felnövekvő generáció tagjaira igaz, hanem másokra is. Mindehhez egyéb tényezők mellett az is nagymértékben hozzájárul, hogy napjainkban az újságírást sokan inkább valamiféle ugródeszkának tekintik, mintsem valós életpályának, ezért kevés a valódi újságíró, az a bizonyos nagybetűs, akinek az idealizált képe valamennyiünk szeme előtt ott lebegett akkor, amikor ezt a hivatást választottuk. A fiatal kollégáknak azt szoktam mondani, hogy bár a látszat sokszor mást mutat, az újságírásban sincs valódi siker befektetett munka nélkül, és ha esetleg valamilyen oknál fogva egy-egy pillanatig mégis úgy tűnhet számukra, hogy van, akkor az egészen biztosan nem tartható fenn hosszú távon. Házat sem úgy építünk, hogy pillanatok alatt összedőlhessen, hanem szilárd alapokra és stabil elemekből, hogy képes legyen kiállni az idő próbáját. Úgy gondolom, nekünk semmiképpen sem az a feladatunk, hogy hátradőlve kritizáljuk a fiatalokat, hanem sokkal inkább az, hogy segítsük és támogassuk őket mind az alapok lerakásában, mind a folyamatos építkezésben, feltéve persze, ha igénylik ezt, erőltetni ugyanis meggyőződésem szerint semmiképpen sem szabad semmi ilyesmit.
Nagyon sok mindennel foglalkozol az újságírás, szerkesztés mellett. Ezek hogyan kapcsolódnak össze az újságírással?
– Nehéz ezt egyértelműen megfogalmazni, ugyanis minden tevékenységemben vannak közös pontok, ugyanakkor vannak köztük komoly eltérések is. Úgy érzem, bármit csinálok, annak akkor van értelme, ha adni tudok valamit általa másoknak, legyen szó akár egy újságcikkről, egy rádióműsorról, egy rendezvényről, egy kiadványról vagy bármi másról, ami által többek lehetnek, mint azt megelőzően voltak, még ha csak egy gondolattal, egy érzéssel vagy egy élménnyel is. Éppen nemrég, amikor az Adai Színtársulat fennállásának tízéves jubileumát ünnepeltük, akkor fogalmazódott meg bennünk Török Ákos barátommal (akivel egyéb projektumok mellett a zentai BeeHome Közösségi Házat is közösen hoztuk létre), hogy ha visszatekintünk az elmúlt években elért eredményeinkre, akkor azt kell látnunk, hogy szinte minden közéleti szerepvállalásunk és minden azokhoz kapcsolódó tevékenységünk alapját a közösségépítésre irányuló törekvéseink képezték, amelyek olykor tudatosan, olykor ösztönösen valósultak meg. Azt hiszem, ez a legfőbb közös pont minden tevékenységemben, ez az alfája és az ómegája mindennek.
Gruik Zsuzsa
(Magyar Szó, 2020. február 9.)
