Tárgyi értékeink őrzője
A zentai Városi Múzeum olyan állandó kiállításokkal várja a látogatókat, mint az őslénytani-régészeti kiállítás, a zentai csatáról szóló, valamint a néprajzi kiállítás. Emellett a képtárban rendszeresen tartanak időszakos kiállításokat is. Az intézmény néprajzi, képzőművészeti, régészeti, helytörténeti, numizmatikai, őslénytani-biológiai gyűjteménnyel egyaránt rendelkezik. Kiállítások létrehozása mellett olyan, a nagyközönség számára kevésbé szem előtt lévő tevékenységeket is végeznek, mint a digitalizálás, a más intézményekkel való kapcsolattartás és szakmai együttműködés vagy a leletek gyűjtése és rendszerezése.
Pejin Attilát a múzeum elmúlt évi tevékenységéről és a 2020-as tervekről kérdeztük. Nemcsak az derült ki, hogy mi lesz az elmaradt városnapi kiállítással, és hogyan igyekeznek megszólítani a közönséget, de személyesebb vizekre evezve szó esett arról is, miért kezdett el muzeológiával foglalkozni, és hogy miért fontos a helytörténet kutatása.
• Mi mindennel foglalkozott a múzeum 2019-ben?
– Három kiállításnak megkülönböztetett figyelmet szentelünk. Az egyik a Múzeumok Éjszakája alkalmából szokott megnyílni, a másik a városnapi kiállításunk, a harmadik pedig a karácsonyi. Az utóbbi években jelentkezett egy negyedik igény is, hogy kiállítással ünnepeljük november 14-ét, a vajdasági magyar képzőművészet napját. Ez az idén sem volt másképp. A karácsonyi és a Múzeumok Éjszakája alkalmából megnyílt kiállítások is képzőművészeti témájúak voltak, a városnapi kiállítás pedig azt mutatta volna be, hogy milyen volt Zenta a két világháború között. De mivel beázott a képtár plafonja, el kellett halasztani a kiállítást.
Ezek mellett nálunk szoktak lenni a Bolyai TGK képzőművészeti tagozatának kiállításai is, mind a végzősöké, mind a tanároké. Nekünk ez jó, hiszen ezek a tanárok egyben a Zentai Művésztelep résztvevői is, és mindig érdekes kapcsolatok alakulnak ki. Ez nekünk titkos vágyunk volt, és ha továbbra is minden így folytatódik, az mindannyiunknak a javára válik. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján a művészek és a szervezők egyöntetűen megállapították, hogy a klasszikus művésztelepek kifulladtak. Vannak művésztelepek, amelyek folytatták úgy, ahogy korábban is, és újak is alakultak, amelyek szintén a régi működési formákat követik. És voltak, akik újdonságokkal próbálkoztak, köztük mi is. A múzeum életében meghatározó dolog volt, hogy a művésztelep a megalakulásától fogva hozzá kötődött.
Időnként kiadványokkal is jelentkezünk, most a nemrég elhunyt Benes József előtt tisztelegtünk. Idén sikerült kiadni a tavaly megrendezett emlékkiállítás katalógusát is. A művésztelep az idén erre a témára, illetve az hommage-ra hangolódott rá. Ez volt a mi titkos reményünk: a résztvevők ne csak Benes, de mestereik előtt is tisztelegjenek. Az utóbbi egy-két évben a próbálkozásainknak köszönhetően sikerült összekötnünk a fiatalokat a kevésbé fiatalokkal, és reméljük, hogy ez a jövőben is folytatódni fog. Jó lenne, ha a Zentai Művésztelep ismét magára találna, ebben pedig a művészek nagyon sokat segíthetnek nekünk úgy, hogy úgymond művészként viselkednek, nem pedig belesüppednek egy konformista pozícióba.
– Az elmaradt városnapi kiállítást jövőre is a városnapon tervezzük bemutatni, hiszen egy kimondottan erre az alkalomra készült összeállításról van szó. Trianont lehet ünnepelni, lehet gyászolni, de mindenképpen egy történelmi évforduló és sorsforduló a magyarság számára. Így a kiállítás témája fölfogható úgy is, mint egyfajta trianoni narratíva, ami szerencsés egybeesés, hiszen 2020-ban éppen száz éve írták alá a békeszerződést. Szerepel néhány olyan toposz a kiállításon, ami a változásról szól. Hogy ez a változás negatív vagy pozitív, azt mindenki eldöntheti, aki megnézi a kiállítást.
2020-ban elsősorban képzőművészeti kiállításokat készítünk. Ennek oka, hogy már harmadik éve megkaptuk a digitális leltározáshoz szükséges szoftvert, és ebbe alaposan bele kell merülni, az elején nem lehet mellette mást csinálni. Hét-nyolc kiállításunk biztosan lesz idén is, talán több is, de ez az év a digitális leltározás jegyében fog telni. A cél az, hogy eljussunk egy olyan szintre, hogy a tárgyak fölkerüljenek a honlapunkra, és ennek a hasznossága hálózatban is megmutatkozzon. Szerbiában vannak jó dolgok is, például dicséretes, hogy a múzeumok többsége egységes szoftvert használ. Az interneten látjuk, a trend az, hogy a szakemberek igyekeznek minél többet megosztani egymással. Nagyon jó, hogy ha megnyitjuk egy-egy múzeum honlapját, és ott megnézzük a digitális tartalmakat, akkor könyvekhez, kiadványokhoz is hozzájuthatunk, akár idegen nyelven is, ami egyébként megfizethetetlen lenne. Azt is megnézhetjük, milyen tárgyakat őriznek a múzeumban. Szakmai szempontból ez nagyon hasznos, így láthatjuk az analógiákat, a különbségeket a régészeti kultúrák között. A különböző kultúrák néprajzi gyűjteményei között is megkereshetjük, melyek hasonlítanak, melyek különböznek. A történészeknek pedig bármely peremterület tanulmányozása a hasznukra válik.
Emellett a Facebook-oldalunkat is fejleszteni szeretnénk, mert ez a legegyszerűbb módja a közönséggel való kommunikációnak. A hétköznapok mellett nincs az embereknek arra idejük, hogy egy honlapba alaposan belemerüljenek, a közösségi média ellenben nagyszerű felület a népszerűsítésre, események meghirdetésére, a múzeumi tárgyak bemutatására.
• Kiket igyekszik megszólítani a múzeum?
– Erről nehéz elkeseredés és indulat nélkül szólni, mert Zenta lakossága nagyon megfogyatkozott, ezzel együtt pedig a közönségünk is. Bármennyi időt és energiát fordítunk arra, hogy behozzuk az embereket a múzeumba, ők mind kevesebben vannak. A középgenerációhoz tartozók, akik rendszeresen jártak a múzeumba, a kilencvenes években elmentek, ez a trend pedig tovább folytatódik. Ezért elölről kell kezdenünk mindent, a legparányibbaktól kezdve a legidősebbekig. Ami biztató, hogy fiatal házasok jönnek be a múzeumba a gyerekeikkel, és azt hiszem, ennek kell lennie a célunknak. A kisgyerekek bejönnek, tipegnek, meglátják a nagy képet a mamutról, amit Benes rajzolt, és ez nagyon vonzó számukra. Ezek a dolgok a gyerekeket nagyon megfogják, sőt a szülőket is, különösen azokat, akik nem jártak még múzeumban. A Múzeumok Éjszakáján mindig ez volt a fő cél, és jövőre is elsősorban a kisgyerekes családokra próbáljuk fordítani a figyelmet.
• Az iskolákkal van valamiféle együttműködés?
– Van, de mind a mai napig nem tudtuk elérni, hogy a tanárok előre megbeszélt programokra hozzák el a gyerekeket. Olyasmire, amit egy iskolában nem lehet, amihez kicsit kiszabadulhatnak a gyerekek az iskolai rutinból. Természetesen vannak pozitív kivételek, főként a képzőművészet tagozatosok között. De nem kizárólag, hiszen magyartanár is van, aki be szokta hozni a gyerekeket hozzánk. Mind alsósok, mind felsősök szoktak jönni múzeumlátogatásra. Az alsósokat mindig könnyebb elhozni, mert a tanító egyedül tartja az órák nagy részét, neki könnyebb átütemeznie az órarendet. Egy felsős tanárnak ezt nehezebb megszerveznie, mert az az 50 perc nagyon kevés.
• Személy szerint mit tart a múzeum legfontosabb feladatának?
– A 19. században jöttek létre a nagy múzeumok, a 20. században meg a kicsik, a regionális, helytörténeti gyűjtemények. A múlt őrzését három intézménytípus osztja fel egymás között: a múzeumok a tárgyakat, a levéltárak az írásos emlékeket, a könyvtárak a nyomtatványokat őrzik. Tehát a múzeum tárgyközpontú. Rajtunk gyakran számon kérik a saját kiállításokat, pedig ez a négy fő tevékenységünk közül az utolsó. A múzeum tervszerűen gyűjti a tárgyakat, rendbe hozza őket, biztosítja a további védelmüket. Fel is dolgozzuk őket, próbálunk minél többet megtudni róluk. Tehát leltárakat kell készíteni, rögzíteni egy állapotot, eldönteni, hogy melyik tárgyat tartjuk meg, melyiket nem. Ez talán csúnyán hangzik, de nem lehet mindent megőrizni, mert akkor iszonyú mennyiségű tárgytöredék foglalná a helyet. Olyan tárgyat be sem fogadunk, amit nem tudunk megőrizni, például mert nem tudunk ehhez megfelelő feltételeket biztosítani. Ez a preventív műtárgyvédelem. Tehát nagyon sokrétű a feladatunk, és a kiállításra a végén kerül sor. Amikor már kialakult egy tárgy profilja, akkor elmondhatjuk a történetét. Ekkor osztjuk meg a közönséggel és a szakmával is. A kiállítás egy képekkel elmesélt könyv, lehetőleg minél kevesebb szöveggel. Egy kiállításon elvileg nem szerepelhetnek olyan tárgyak, amelyekről nincsenek meg alapvető információk, kivéve ha ezeket illusztratív jelleggel használjuk. Nem csinálhatunk olyan kiállítást, ahol szétszórunk egy rakás tárgyat, amelyekről nem tudunk mondani semmit.
• Mindig múzeumban szeretett volna dolgozni?
– A múzeum egy vonzó hely. Amikor beiratkoztam Újvidékre, a történelem szakra, már akkor eljöttem a múzeumba, és tájékozódtam, hogy kell-e ide történész. Azt a választ kaptam, hogy nagyon is kellene, csak nincs lehetőség fölvenni. Akkor is ugyanolyan létszámstop volt érvényben, mint most, az ilyen idők sokszor megismétlődnek. Az egyetem negyedik évében lehetett tanulni muzeológiát és archivisztikát, ez tovább erősítette bennem azt az elgondolást, hogy múzeumban próbáljak meg elhelyezkedni. Érdekelt a levéltári munka is, de túl száraznak találtam. Végül tanárként kezdtem el dolgozni, de már két éven belül lehetőségem nyílt arra, hogy a múzeumba jöjjek.
• A helytörténettel hogyan kezdett foglalkozni?
– Ez is a múzeummal kapcsolatos, hiszen itt olyan tárgyak vannak, amelyek a hely történetéhez kapcsolódnak. Aki történelmet tanul, az általában vagy az ókort szereti, vagy a középkort. Voltak persze csodabogarak az egyetemen, akiket érdekelt az első világháború vagy Napóleon, de ez inkább kivételnek számított. Ez rám is vonatkozott. Hogy a helytörténethez való odafordulást ne mint süllyedést, hanem mint emelkedést éljem meg, ahhoz szükségem volt arra, hogy lássam, mennyire sokrétű és gazdag tud lenni a helyismeret, és hogy mennyire elhanyagoljuk a történelemnek ezt a területét. Ahhoz, hogy egy mondatot leírhassunk egy ország történelméből, számtalan kis hely történetét ismernünk kell, hogy azokból tudjunk általánosítani. Mi nem tudunk foglalkozni nemzeti történelemmel, mert nincs, aki egy zentai muzeológusnak finanszírozza, hogy évente két-három hónapot végigkutasson egy magyarországi vagy szerbiai levéltárban. Ugyanígy az intézeti történész számára sem finanszírozzák, hogy kis, vidéki levéltárakban kutasson. Az a szerencsés, ha megvan a kettő között a kapcsolat. Ez sokáig nem volt meg, de úgy látom, az utóbbi 15-20 évben kezd egy kicsit normalizálódni a helyzet.
Az évek során sokféle helytörténeti műfajba bele tudtam mászni, például utcanévlexikont, sajtóbibliográfiát szerkesztettem. Az utcanévlexikon esetében vetődött fel a legmarkánsabban, hogy az ember beleszületik egy családba, egy utcába. Ha kimegyünk a lakásból, először a szomszédokkal találkozunk, később elhagyjuk az utcát, kinőjük a városrészt, sokakkal megismerkedünk. Ez a sok ismeret mind az identitásunk része lesz. Ez a jelenünk. Az otthon, a család múltja mellett a történetek révén lassan megismerkedünk a szomszédok, ismerősök múltjával is. Előbb-utóbb fölvetődik a kérdés, hogy mettől is létezik Zenta. Az óvodának, iskolának is szerepe is van ebben, de az elsődleges a saját kíváncsiságunk, amely vagy adott, vagy nem. Ezt a kíváncsiságot nekünk is ki kell szolgálnunk. Ez különbözteti meg a közgyűjteményt a magángyűjteménytől.
Gruik Zsuzsa
(Magyar Szó, 2020. január 13.)